Annyiszor beszéltünk a magyar foci fölemelkedéséről az elmúlt években – ahogy lépésről lépésre haladtunk a posványból kifelé –, hogy a Montenegró elleni győzelem után már csak biccentünk, de a költővel ellentétben remélünk is hozzá. És ez már több a reménynél. Ez bizonyosság.
A tények röviden: a magyar labdarúgó-válogatott 3:1-re verte Montenegrót utolsó Eb-selejtezőjén, megnyerve csoportját, vereség nélkül zárva a sorozatot, ami ebben a pillanatban már futballtörténelem. Szoboszlai kettőt vágott, lényegében egyedül eldöntötte a mérkőzést. Hogy mekkora dolog mindez, arról sokat fognak még beszélni, és nem csupán a jelen generációk.
A csoportgyőzelem olyan energiákat szabadíthat föl az országban, ami leginkább ahhoz hasonlít, amikor tetten érjük a mesék igazságát,
miközben már ezerszer elfelejtettük a jelentését, ami esetünkben ilyesmi: a jó elnyeri méltó jutalmát, a legkisebb fiú elnyeri a királylány kezét, a kitartó munka meghozza gyümölcsét. Mert ez egy mese, ahol a végkifejlet mégis bődületes munkán, fegyelmezettségen, minden szereplő – Rossi, csapat, szurkolók, háttéremberek, fotelokból felugráló szimpatizánsok, vagyis több millió ember – hozzáadott értékén alapul.
Közös siker. A miénk.
Csoportot, ahogy már írtuk, az angolok, a németek, a horvátok szoktak nyerni, esetleg a szerbek: a felsorolt világklasszis csapatokat egytől egyig felülmúltuk az elmúlt években, az angolokat négy góllal csaptuk meg Angliában, a szerbeket oda-vissza vertük a mostani csoportunkban. A lesajnált albánok, akik miatt kettő éve miatt annyian temették Rossi gárdáját, most csoportelsőként állnak a csehek és lengyelek előtt, a svédeket elverték az azeriek és így tovább –
nincs már könnyű meccs, középen tömörül az európai foci. Ez tovább fényezi a magyarok sikerét, akik kiemelkedtek ebből a tömegből.
Mellesleg miénk Európában a leghosszabb veretlenségi sorozat, tizenkét mérkőzés óta veretlen a válogatott, utoljára 1976-ban zártunk vereség nélkül naptári évet. A rekordokat estig lehetne sorolni. Higgyük el végre, ami van.
Aztán ha elhittük, vegyük figyelembe: most Szoboszlai kivételével az összes húzóemberünk hiányzott, Orbán, Sallai, Kerkez, Schäfer és Varga hiánya pedig, mondjuk ki nyíltan, komoly minőségi deficitet okoz – de hát ezt senki nem titkolja. Mert
akkor jönnek a hátukon, fülökön, szemöldökcsontjukon becsúszó, csupa akarat embereink,
a klubjukban padozó csapattagok, a rossz formában lévő csapattagok, akik a sok hiba ellenére odateszik a magukat és nem törnek meg. Akkor jön Dibusz, aki ma egy meteort is kivédett volna a második félidőben, és akkor jön Szoboszlai Dominik, aki végleg világklasszissá avanzsált. Aki élőben látta az utolsó harminc percet, az tanúsíthatja, hogy
a stadion népe is megértette a tünemény lényegét: a király nem csupán megszületett, hanem föllépett a trónra.
Mi lesz az Eb-n, ha visszatérnek a hiányzóink? Bármi. Szövetség született, amit Szoboszlai felbukkanása is jelzett a B-középben: a szurkolókon semmi sem fog múlni.
A Marco Rossi elleni mítoszról, miszerint Rossi kizárja a nemzetből azokat, akik nem örülnek a válogatott sikereinek (valójában értetlenségét fejezte ki az iránt, hogyan lehetséges a saját nemzeti csapatunk ellen szurkolni), véleményem röviden a következő: az olyan gondolkodás számára, amelyik kizárólag politikai árukapcsolással képes értelmezni az örömet, átélni meg sehogy, nem a konszenzuskeresés lehetősége számít, hanem a buborékban megélt valóság. Az pedig sajnos szűkös, levegőtlen. Ez az alapállás talán nem érti, hogy
lehetséges árukapcsolás nélküli öröm.
Pedig lehetséges, érdemes kipróbálni.
Az igazi szurkolónak amúgy sincs szüksége bűvészkedésre: szerény személyemet például
Rákosi Mátyás alatt, az Aranycsapat idején is hasonlók érzések uraltak volna, de megkockáztatom, hogy magának az ördögnek (a valódinak) az uralma alatt is
ezeket az örömöket élném át, főleg, ha lenyomnánk Montenegrót, és csoportelsőként jutnánk ki egy Eb-re. Talán még koccintanék is az ördöggel. Mert
a szurkoló már csak ilyen: nem bírja az árukapcsolást, egyetlen áru érdekli csak, amihez fölösleges bármi mást hozzákeverni.
Tiszta állapotában világít a legfényesebben.
(Kovács Gergő, Mandi)
LEGYÉL NAPRAKÉSZ!
