in ,

Szánthó Miklós: a kérdés erre fog redukálódni: Orbán vagy Gyurcsány?

Kemény menet lesz

Az amerikai adoma szerint a következő választási kampány igazából a szavazás másnapján indul el. És bár talán ez a kontinentális, magyar politikai életre kisebb mértékben jellemző, a mindenkori politikai cselekvés lényege végül is a kitűzött cél érdekében a hatalom megtartása/megszerzése, mely valóban mindennapi készültséget kíván. Főleg igaz ez az olyan helyzetekre, időkre, melyeket valamilyen társadalmi kataklizma jellemez – és itt gondolhatunk gazdasági, migrációs, de persze egészségügyi fenyegetettségekre is.

Magyarországnak az elmúlt tíz-tizenöt évben mindháromból kijutott, és most is két járványhullám között lépünk át a „hivatalos” nyári politikai uborkaszezonból a választási kampány­évad nyitányába. Mert afelől kétségünk nem lehet, hogy forró ősznek (télnek, tavasznak) nézünk elébe: kemény menet lesz ez az áprilisi országgyűlési választásokig, ami valóban egy „ki-ki meccsnek” tűnik. Az egyik oldalon a több mint tizenegy éve regnáló kormányzó pártszövetség és az időközben a nyünnyögőktől megtisztult jobboldali holdudvar, a másikon a közelgő választást a hatalomba történő visszakerülés utolsó lehetőségeként felfogó balliberális horrorkoalíció, illetve az őket mint vazallusaikat segítő nemzetközi kemény és puha hálózatok.

Mi jön?

A helyzet valóban kivételes, és nem csak azért, mert az elmúlt tizenegy évben számos társadalmi alrendszer tekintetében korszakváltás indult meg idehaza. De természetesen azért is, mert úgy lépünk rá a választásokig vezető jó nyolc hónapos útra, hogy nem tudjuk, a pandémia mit „tartogat” még a számunkra – és azért is, mert ahogy a korábbi éveknek, úgy az előttünk álló időszaknak is az a nagy kérdése, hogy lehet-e a nyugati liberális fősodorral szemben kormányozni, politikát csinálni –, illetve legfőképpen: választásokat nyerni? Valóban meg lehet-e tagadni a semlegességnek álcázott liberalizmus szolgálatát hosszú távon is, el lehet-e kerülni a Nyugatot láthatóan civilizációs öngyilkosságba hajszoló politikai elit által diktált társadalmi modell és szocializációs mechanizmusok átvételét?

És bár a magyar jobboldal által 2006 ősze óta zsinórban elért tizenkét választási győzelem (igen, a ’19-es önkormányzatin is a Fidesz–KDNP szerezte meg országosan a leadott szavazatok 52 százalékát!) arra enged következtetni, hogy lehetséges a nemzetközi mainstreammel szemben sikeres alternatívát kínálni, a belső és külső körülmények gyorsan változhatnak (lásd koronavírus-járvány), ellenérdekelteknek pedig se szeri, se száma. Milyen alapvető körülmények támogatják így, „a kampány” kezdetén a jobboldali korszakváltás folytatásának esélyeit, és mik szólnak ellene? Vegyük ezeket most sorra! – fenntartva persze annak lehetőségét, hogy valamit a terjedelmi korlátok miatt figyelmen kívül hagyunk.

Ami jó

Mindenekelőtt tagadhatatlan, hogy Magyarországon alapvetően gazdasági és politikai stabilitás uralkodik, „társadalmi béke” van. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének iszonyatos, legfőképpen a baloldalnak köszönhetően nyomdafestéket nem tűrő szókészletű viták, vagy hogy ne világok választanák el a két politikai tömböt – de azt igen, hogy az ország rendezetten működik. A közigazgatás, a nagy ellátórendszerek, maga az állam ellátja feladatát; a mindennapi életet megbénító belső nyomatékok (országos sztrájkok, állami infrastruktúrát veszélyeztető megmozdulások, terrorcselekmények) nem nehezednek a rendszerre, a kormányzást nem gyötrik belső konfliktusok, koalíciós viták – az „ország működik”. Ami persze így első blikkre természetes kívánalomnak hangzik, de látható, hogy sok helyütt ezt sem sikerült megugrani: gondoljunk csak a sokszínű kormánykabinetek felbomlására, a BLM generálta fizikai vandalizmusra, a párhuzamos társadalmak kialakulására, a no-go zónákban általánosan romló közbiztonsági helyzetre számos nyugat-euró­pai országban.

Ami a „külső” nyomatékokat illeti, a most legfontosabbnak tűnővel, a járványhelyzettel a magyar egészségügyi szervezeti rendszer (is) megbirkózott: a teljes halálozási adatok alapján az EU-átlag alatt vagyunk, az átoltottság tekintetében még mindig a felső egyharmadban, rendelkezésre áll valamennyi magyarnak az oltóanyag, és ami talán a legfontosabb, a kórházak, a háziorvosi és járványügyi hálózat nemhogy nem omlott össze, de számos nyugat-euró­paihoz képest kiválóan teljesített. Ennek (is) köszönhető, hogy a magyar gazdaság a globális krízis ellenére hamar visszapattan a korábbi, erős teljesítményszintre, 2021-ben a konzervatív becslések szerint is 6-7 százalék körül lehet a GDP-növekedés, annak számos pozitívumával együtt (családi adó-visszatérítés, kétszázezres minimálbér stb.). Ennek egyik motorja – mely a kormányzati politika fókuszában áll 2010 óta – a foglalkoztatottság bővülése, ez jelenleg történelmi csúcson van, miközben a négyszázalékos munkanélküliségi adat is csökkenő pályára került. A gazdasági és politikai teljesítménynek is köszönhető, hogy Magyarország nemzetközi és európai szerepe – a konfliktusok dacára vagy éppen azok miatt – felértékelődött, regionális aktivitása és befolyási akciórádiusza pedig kifejezetten megnőtt (V4-ek, Balkán stb.) Mindezen pozitívumoknak a szívében nemcsak a „kormányzásképességnek” nevezett szakpolitikai („policy management”), hanem a balliberálisok által sokszor leértékelt (persze általuk egyébként sundám-bundám módon gyakorolt) politikai tudás áll – mely a politikát („politics”) akként fogja fel, ami valójában: a cél érdekében gyakorlandó hatalomhoz szükséges kemény döntések meghozatalának folyamataként.

Ami veszélyes

Mindez tehát bizalomra ad okot 2022 tavasza előtt. Az égen azonban viharfelhők is gyülekeznek. A magyar jobboldal sikerében ugyanis a hivatalos nyugati politikumot domináló különféle csoportok (szupranacionális intézmények, uniós szervek, NGO-hálózatok, fősodratú média, ideértve a közösségi médiát is) ellenérdekeltek. Az EU jó tíz éve folyamatos nyomás alatt tartja Magyarország kormányát, nyilvánvalóan nem az „európai értékek” védelme, hanem ideo­lógiai okok miatt – és az unióban a jog már rég nem a politika gátja, sokkal inkább annak eszköze. A négy évvel ezelőttihez képest még durvult is a helyzet, mert a migráció/multikulti ügye mellett a magyar kabinet egy olyan kérdésben is nyíltan szembefordult a Lajtán túli tudatiparral, amit utóbbi már talán nem is meggyőződésből, „pusztán” öntudatlan csoportdinamikaként űz: ez pedig a genderőrület.

Ebből a szempontból sem hagyható figyelmen kívül, hogy míg 2018-ban Donald Trump ült a Fehér Házban, ma már Joe Biden. Sőt félő, hogy Németországban is tektonikus változások következnek be, és visszasírjuk még a Merkel-érát: nagyon komoly az esélye ugyanis, hogy szeptemberben egy, a liberálisok által megtámogatott szociáldemokrata–zöld kormány kerül hatalomra – és ez egy olyan görögdinnye lesz, mely kívül is, belül is vörös. A támadásoknak persze nem mi vagyunk az egyedüli célpontjai, ám ez inkább rossz, mint jó: ahogy Budapest, úgy Kaczyński lengyel és Janez Janša konzervatív szlovén kormánya is állandó támadások célpontjai.

Az utolsó szalmaszál

Mindehhez jön hozzá, hogy a magyarországi baloldal valóban az utolsó utáni esélyként tekint ’22-re, mindent egy lapra tettek fel, politikai és (a)morális szempontból egyaránt: a zsidózó szélsőjobbtól az (elvileg) antifasiszta posztkommunistákig terjedő közös ellenzéki lista üzenete ugyanis valójában az, hogy „Orbánék” ellen minden megengedett, nincs erkölcsi gát, mindent meg lehet próbálni. Ennek (számukra) végzetesen negatív következményével azonban ők is tisztában vannak, melynek elkerülése érdekében mindent meg is fognak tenni: ha ugyanis az összes korábbi és sikertelen próbálkozás után ez az „utolsó szalmaszál akció” sem vezet sikerre, akkor nincs tovább, morális szempontból megsemmisülnek (hiszen nem fogja tudni igazolni semmi sem „az ördög öreganyjával” történő összefogást), a hatalomba történő visszatérés lehetősége pedig jó időre megsemmisül.

Az utolsó előtti nap

Éppen ezért jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy a nap végén – pontosabban azon áprilisi nap előtti napra – a kérdés erre fog redukálódni: „Orbán vagy Gyurcsány?” És pontosan ezért nem szabad elfeledkezni a materiális, újraelosztási, jó(l)léti intézkedéseken túlmenően a mi társadalmi igazságharcunkról: arról, hogy valójában miért is küzdünk. Ez a választási siker kulcsa, a történetmesélés, a storytelling. Egy olyan hazát szeretnénk, mely szuverén, mely döntéshozatalában stratégiai autonómiával bír, ahol a szabadság mellett a biztonság is érték. Egy olyan országot, mely megmarad magyar országnak, ahol munka van és nem segély („workfare vs. wellfare”), és ahol az anya nő, az apa pedig férfi. A baloldal szerint viszont egy férfinak is joga van gyereket szülni. Tessék választani!

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

 

(Szánthó Miklós, magyarnemzet.hu)

 

Add tovább!

Vélemény, hozzászólás?

Loading…

0

Trombitás Kristóf – Karácsony Gergely főellensége: Deák Dániel!

Mindenki nyugodjon le szépen – Müller Cecília: a beoltottak mindössze 0,2 százaléka fertőződött újra