Tarr Zoltán – nekem csak Zoli – aki évekig a református egyház közigazgatását vezette, például összetűzött a zsinati vezetéssel, majd aztán tisztségét feladta, elveszítette, magam sem tudom, majd pedig elhagyta az aktív lelkipásztori szolgálatot. Zolival évekig együtt dolgoztam az egyházban, azt hiszem, jóban voltunk, semmi rosszat nem mondhatok róla. Számtalan dologban egyet is értek vele.
Például – a rendelkezésemre álló információk alapján – én sem gondolom, hogy Balog Zoltán a kegyelmi botrány áldozata volna. Még abban sem vagyok biztos, hogy református testvéreink közül a többség azt szeretné, ha püspökként dolgozna tovább. Mindez azonban belső fórumokra tartozik – és nem azért, mert elrejtjük a problémáinkat a világ elől, hanem azért, mert a mi ügyünk. Rólunk szól, nekünk fontos, hogy mi történik református egyházunkban, következésképp nekünk, magunknak kell beszélgetnünk erről.
Azonban Zolival ellentétben mindig úgy gondoltam, hogy ami egyházon belül történt és történik, nem egy ellenzéki politikai nagygyűlés témája.
Ha bármilyen politikai erő arra próbálna kényszeríteni, hogy egyházunk vezetői, tagjai vagy akár Zoli ellen a nyilvánosság elé álljak, vagy ami még rosszabb, egy politikai demonstráción megjelenjek, a sérelmeimet soroljam, nemet mondanék. Zoli azonban sértett ember, az pedig, hogy nem reformátusok előtt egyháztagként, lelkészként jeleníti meg az egyházi közvéleményt, vaskos tévedés.
Inkább egyházunk zsinatától várjuk a megoldást saját ügyeinkben. Egyrészt mert így törvényes, másrészt mert így illendő, harmadrészt, mert úgy tapasztalom, a zsinati tagokat nem sértettségük, hanem a józan ítélőképességük vezeti. Ha ebben nem hinnénk, reformátusnak sem mondhatnánk magunkat. Egyszer szívesen elbeszélgetnék Tarr Zoltánnal minderről, ha már kilábalt a sértettség állapotából, és képesek volnánk értelmes szót váltani arról, milyen irányba kellene fordítani egyházunkat, hogy miért nem dolgozunk ott ma is együtt, és más fontos kérdésekről. Ezek azonban ránk, nem pedig a politikai nyilvánosságra tartoznak.
Sértett ember Rost Andrea előadóművész is, akinek az a fő problémája, hogy Ókovács Szilveszter maradt az Operaház élén.
Rost Andrea – félredobva minden illemet és logikát – megjelent a mai baloldali tüntetésen és dalolva átadta magát új közösségének.
Azt üzeni, veletek vagyok. Kár, hogy tegnap még azt gondolta, ezzel a sajátos erkölcsi megközelítéssel helye lehet az Operaházban. Mostani pálfordulása egyúttal tökéletesen jelzi, miféle politikai, közéleti nívót testesített volna meg ott.
Végezetül a legfőbb sértett, Magyar Péter jelent meg, Aki állítólag sértett férj, sértett apuka, sértett egzisztencia, sértett magyar és sértett mittudoménmicsoda. Barátja, a szintén sértett Nagy Ervin színész előtte azért még elénekelt egy sértett dalt az LGT-től, amit az ünnepélyes zászlófelvonáson megjelent sértett hallgatóság örömmel fogadott.
Ilyenkor arra gondolok, miért nem vagyok én is ott. Talán azért, mert nem vagyok sértett ember. Amit tettem, amit elértem, amit másoktól kaptam, és másoknak átadtam, nem sértett érzéseket keringet bennem. A harmóniát kerestem, és azt hiszem, meg is találtam. Nem az egyházi, művészeti, politikai, színművészeti elismerések, személyes sikerek, előrehaladás a legfontosabb, mert azt hiszem, aki túlságosan belebonyolódik ebbe, azzal a sértettség előbb-utóbb végez.
De mondok én valamit. Amíg ti szónokoltok, gyűlölködtök, fogadkoztok a Kossuth téren, egyre inkább azt gondolom, valamiféle választ kell erre adnunk. És nem azért, mert sértettek volnánk. Hanem azért, kedves barátaim, mert mi vagyunk többen.
Ha tehát elindul a Békemenet, én ott leszek. Ott leszünk: több százezren, félmillióan.
Szónoklatok nélkül, csendesen ballagva, együtt, egymásért. Nem a karrierünkről, a sértettségünkről tereferélünk, hanem bebizonyítjuk, hogy mi vagyunk többen. A parlamentben, az utcán, az országban, mindenütt. Minél jobban igyekeztek bennünket ellehetetleníteni, annál nagyobb lesz a visszaható erő. Több millió magyar érzi, tudja ezt, ahogyan azt is pontosan érzi és tudja, mivel tartozik a hazájának… nem pedig önmagának!
Magyar Péter azt mondta mai beszédében, 2022-ben ott volt a Békemeneten. Remek. Én is ott voltam. Most, hogy a Geréb gyerek többé már nem merészkedik a grundra, újra megpróbálhatjuk 2024-ben, barátaim? Nem a vörösingesek ellen, hanem azért, mert a grund a miénk.
„Az igazságot is meg lehet szokni.”
(Szentesi Zöldi László)
LEGYÉL NAPRAKÉSZ!
