Koncz Gábor: én Orbán Viktort a század legnagyobb politikusának tartom

 

A nyáron töltötte be nyolcvanötödik életévét, de az erejét, vitalitását, tartását sok fiatal megirigyelhetné: Koncz Gábor ma sem tűri, hogy mások mondják meg neki, hogyan kell helyesen élni. Beszélgetés bátorságról, hőshiányról és arról, mit jelent ma Magyarországon konzervatív színésznek és keresztény embernek lenni.

 

 

Foglalkoztatja a kora?
Hogyne foglalkoztatna. De nem azért, mert a halálra készülök. Hanem, mert egyszerűen eljárt felettem az idő. Fiatalnak lenni könnyű, de méltósággal megöregedni a legnehezebb feladat.

És hogy érzi, sikerül?
Legalábbis igyekszem. Ahogy igyekszem minél többször elmondani azt is, miben hittem és hiszek ma is rendületlenül. Szinte hallom, ahogy egynémely kollégám kritizál majd e miatt az interjú miatt is, hogy „Gabikám, ezeket hallottuk már!”, de nem érdekel. Hallani is fogjátok, amíg élek. Mert az a célom, hogy mindenki megjegyezze, amit mondok: az ars poeticámat. Így akarok nyomot hagyni magam után.

És mi ez az ars poetica?
Ne ölj! Ne lopj! Felebarátod házastársát ne kívánd! – ahogy a Bibliában is áll. Ezt nevezik röviden becsületnek. Tudom, hogy ez most nem divat, de vannak még emberek, köztük én is, akiknek igenis fontos. Nem csak magam miatt. Hanem mert én így őrzöm a hagyományainkat: apámét, nagyapámét, a magyar faluét, vidékét. A gyökereinket. „Mert jaj a háznak, mely alapba’ gyönge”, ahogy Petőfi is írta A nemzetgyűléshez című versében. Ehhez tartom magam. És akinek nem tetszik, az ne szeressen! Egyáltalán nem kell hogy mindenki szeressen! Különben is, milyen ember az, akit mindenki szeret? Semmilyen. „Mindenki barátja nem barátom nekem” – ezt meg Molière mondta. Elég, ha a tizenötmillióból tizennégymillió szeret.

 

Mit kapott a magyar vidéktől?
Hitet, tartást, gerincet, bátorságot, férfiasságot,  – mindent. Tizennyolc éves koromig Mezőkeresztesen éltem, anyám és apám már régen nincs, de ma is rendszeresen hazajárok a temetőbe, elbeszélgetek velük. Minél öregebb vagyok, annál több az emlék. Egy biztos, ha nem oda születek, nem abban a közegben nevelődöm, soha nem lett volna belőlem senki.

Milyen emlékek ezek?
Többnyire jók. Egy vályogházban laktunk, villany és fürdőszoba nélkül. Horgászni a Kácsi-patakhoz jártam, ministrálni a katolikus templomba. Boldog gyerek voltam; soha nem éreztem, hogy hiányt szenvednék bármiben.

Miből éltek?
A földből. Apám gimnáziumot végzett, beszélt latinul, de a föld volt a mániája. Nem is a föld, inkább a lovak. Kulákok voltunk. Mindig négy lovunk volt, apám büszkén vágtázta körbe velük a falut. Nem csoda, hogy nekem is ez lett a szenvedélyem: ötévesen már lovagoltam, később, a filmjeimben is mindig a saját lovaimat használtam. Néhány éve még simán felpattantam a hátukra, a gerincműtétem óta ennek sajnos annyi, járni is csak fokossal tudok.

Föld és lovak – nem lett ebből baja később a családnak?
Dehogynem. Nagyapámat kapacitálták, hogy lépjen be a téeszbe, de ő, bár akkor persze még nem értettem, miért, gyűlölte az új rendszert. Egyik nap megjelent nálunk egy géppisztolyos férfi két kísérővel, és szó nélkül kivezették az istállóból a lovakat. Nagyapám, apám csak álltak ott némán, a vasvillára meredve. Megfogtam a kezüket. Már lement a nap, de még mindig abba az irányba néztek, amerre a lovakat elvitték.

 

 

 

Hogyhogy nem az ő örökségüket vitte tovább?
Tizenkét évesen az iskolaigazgató kérésére elszavaltam rövidnadrágban a Nemzeti dalt a városháza előtt. Rögtön tudtam, hogy nekem ezzel a verssel még dolgom van – ez indított el az úton. Sokkal később történt, már túl voltam jó pár színházi és filmes szerepen, amikor egyszer, amikor meglátogattam, édesanyám felsóhajtott: „Jaj, fiam, miért nem maradtál itthon, Keresztesen?” Én meg erre: „De hát mit csináltam volna itt, édesanyám?” 
„Lehettél volna állomásfőnök”, válaszolta. Nekem meg rögtön eszembe jutott erről egy vicces történet.

Elmondja?
Persze. Mentem haza autóval, a vasútállomás melletti sorompó lezárva, óriási torlódás. Teltek-múltak a percek, vonat sehol, a sorompó mégsem emelkedett fel. Erre fogtam magam, és bementem az állomásfőnök irodájába, hogy megnézzem, mégis mi a helyzet. Bent, a lábát az asztalra feltéve csécsi szalonnát falatozott Nagy Józsi, rám nézett, és azt mondta: „Gabikám, minek úgy sietni?” Édesanyámnak igaza volt: az állomásfőnökségnél, legalábbis abban az időben, a világon nem akadt jobb munka.

Ehelyett a fővárosba ment szerencsét próbálni. Rögtön felvették a színművészetire?
Igen. Most is folyton túljelentkezés van, de akkoriban még inkább az volt; háromezer-ötszázból tizenketten jutottunk be.

 

Ennyire jó volt már csiszolatlanul is?
Inkább úgy mondanám, hogy mint a parasztgyerekek többségének, nekem sem kellett a szomszédba mennem egészséges önbizalomért; biztosra vettem, hogy sikerrel járok. Ott ült velem szemben Várkonyi Zoltán és Básti Lajos, a saját elképzelésem szerint elszavaltam nekik A walesi bárdokat, ők meg úgy döntöttek, ott a helyem. Amikor nem sokkal később megláttam a nevemet a felvett jelentkezők listáján, átrohantam a Vas utcai titkárságra az igazgatónőhöz, és közöltem vele, hogy se lakásom, se pénzem, ezt gyorsan meg kellene oldani valahogy. Nem mondom, hogy nem döbbent meg, de intézkedett: a hatodik emelet kettőben laktam négy évig. Mivel nyár volt, elmentem a csepeli öntödébe dolgozni havi 1600 forintért – kemény volt, de innentől kezdve soha az életben nem függtem többé senkitől és semmitől. Ma már tiszteletbeli öntő vagyok Csepelen!

Várkonyi Zoltán később is nagy szerepet játszott a pályája alakulásában…
És a személyes életemben is. Ő volt a mindenem, ha valakik valaha templomot építettek volna, amelyben Várkonyi misézik, én lettem volna a ministránsa. A fél életemet nála, a Vígszínházban, aztán Ádám Ottónál, a Madáchban töltöttem; azok voltak a legcsodálatosabb éveim. Várkonyi egyébként már főiskolásként eldöntötte a sorsomat, amikor előbb elhívott a filmjeibe, majd harmadéves koromban a Vígben rám osztotta egy háborús darab főszerepét.

Amiben ráadásul a másik példaképével, Páger Antallal játszottak együtt.
Igen. A történet szerint én voltam a diák, ő az istenített tanárom, de jött a háború, róla kiderült, hogy német kém, és nekem kellett őt géppisztollyal elfognom, üvöltözve, lökdösve és szidalmazva. Annyira tiszteltem Págert, hogy úgy éreztem, erre egyszerűen képtelen vagyok. Ő meg, látva a dilemmámat, az egyik próbán magához hívott, és azt mondta: „Ide figyelj, fiam, úgy néz ki, tehetséges vagy, mert már láttalak egy-két filmben, de tessék bátornak is lenni, mert a színészethez az is kell! Ez egy tapsos szerep, úgy kell eljátszanod, mintha te lennél a sztár, én meg most szerződtem volna ide valamelyik faluszínháztól!” És igaza lett. A premieren a közönségnek hátat fordítva – amit csak nagyon ritkán tett meg – a szemével biztatott ennél a jelenetnél; életem legboldogabb pillanata volt az utána közvetlenül felcsattanó taps. Rengeteget tudnék mesélni Págerről.

Meséljen!
Jó, még egyet! Amikor a csodálatosan szép Az élet szerelmese filmet forgattuk, a Cannes-i nemzetközi filmfesztiválon a legjobb alakítás díját frissen elnyerő Págernek sokkal nagyobb gázsit kínáltak. Ő erre felment a filmgyári illetékeséhez, hogy „Koncz ugyanolyan trambulinszerepet játszik, mint én, most tessék megfizetni, nem amikor már vén ember lesz”. Hát olyan emberek vettek körül, mint ő. Vagy a másik tanárom, akivel aztán szintén többször dolgoztunk együtt, Sulyok Mária; tőle tartást lehetett tanulni. Emlékszem, egyszer megkért rá, hogy mivel „nemcsak vak, de süket is már”, nem hallja a végszót, ezért menjek a háta mögé, nyomjam meg a vállát, ha ő jön. Egy kis intermezzo ezzel kapcsolatban – hiába, ebben a korban ez már úgy működik, hogy az ember elmond egy történet, és a nyomában ott van száz másik. A Nemzeti Színházban csaknem százötven alkalommal voltam Lucifer a Tragédiában, Ádámot Sinkovits Imre játszotta. Nagyon szerettem, tiszteltem őt is, így nem szívesen tettem fel a kérdést: mi a végszó, vajon mikor szólalhatok meg? „Amikor abbahagyom”, felelte. Az élet ennyire egyszerű.

 

Vagy csak volt. Hogy látja, most merre tart a világ?
Nem jó irányban, a káosz és istentelenség felé. Pedig ahol nincs istenlátás, ott elvadul a nép.

És manapság ez a helyzet?
Igen. Egyrészt itt az orosz–ukrán háború. Szörnyűnek tartom, nem értem, elborzaszt a primitívsége, kegyetlensége. Arról nem is beszélve, hogy ránk is hatása van, alig bírom a házam rezsijét fizetni. Másrészt nagyon taszít, hogy már régóta csak a feltűnés, a magamutogatás, a hazugság megy mindenütt. A televíziós valóságshow-k sorra termelik a celebeket, akik mögött nincs teljesítmény. De amiért különösen dühös vagyok, hogy a gagyi szappanoperák hülyének állítják be a magyar embert. Megint csak anyám. Mezőkeresztesen voltam, mondtam neki, indulok, mert nemsokára jelenésem van a tévében, a Mestersége színész című beszélgetős műsorban. Ő meg erre, hogy „rendben van, fiam, de egy olyan szót nem ejthetsz ki a szádon, amit én itt, Keresztesen nem értek meg”. Ez a mondata azóta is bölcsességképpen belém van vésve; a magyar nyelv pont elég kifejező és gyönyörű magában is, nem kell feleslegesen csűrni-csavarni.

 

Milyennek kellene lennie ön szerint a színháznak, filmnek?
Nincs nálam a bölcsek köve, csak azt tudom megmondani, milyen az a színház, film, ami az én szívemhez-ízlésemhez-lelkivilágomhoz közel áll.

És milyen?
Hősök vannak benne. Hogy paraszthősök, amilyeneket az alkatomnál, habitusomnál fogva magam is sokat játszottam, vagy történelmi legendák, az mindegy. A lényeg, hogy bátor, a hazájukért, szerelmükért, elveikért akár az életüket is feláldozó példaképeket lássanak a fiatalok. Ezért fogadtam el örömmel annak idején Dörner György és Csurka István meghívását is az Újszínházba, mert ott prioritást élvez a nemzeti érzés. Hősök megmutatása magyar darabokban, most őszintén, nem fér el ez is? A liberális színjátszásnak is van helye ezen a színes palettán, de semmi esetre sem a középpontban. Ezért is tartom üdvösnek, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügyeit végre rendbe tették. Ennek következtében talán visszaáll a régi egyensúly, és ismét kinevelődnek azok a generációk, amelyeknek a tagjai között több lesz a férfi. Olyan, aki adja és kapja a pofonokat, és nem távolról lesi a verekedést. Bátorság nélkül ugyanis nem lehet hősöket játszani. Bátorság nélkül nem lehet létezni sem! Nem azt mondom, hogy a bátor ember örökké él, de a gyáva meg sose él.

És a lelkekben mikor lesz egyensúly?
Amikor a globalizmus címén újból erőltetett internacionalizmust felváltja a jó értelmű nacionalizmus. Azt mondják az internacionalisták, hogy ők mindenütt otthon vannak a világban. Én meg nacionalista vagyok, itt vagyok otthon! Sőt, itt én vagyok a gazda! És nem félek kimondani azt sem, hogy a magyart minden eszközzel védeni kell, mert szerintem veszélyeztetett faj. „Jó magyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen”, fogalmaz Széchenyi. Erre kellene a magunk eszközeivel törekedni mindannyiunknak. Ahogyan a miniszterelnökünk is teszi, akit a század legnagyobb politikusának tartok. Azért, mert család- és sportszerető, de ami a legfőbb érdeme az én szememben, hogy nem emeli fel a kezét, nem adja meg magát. És ahogy már korábban mondtam, szeretem a bátor embereket, akik után – mert valakik után muszáj – menni lehet. Arra kérem az Istent, hogy még az ő regnálása alatt menjek el.

Gondolkodik néha azon, mikor jön el a pillanat?
Egyre többet. Ez is hozzátartozik a méltósággal való megöregedéshez: nem siettetni semmit, de elrendezni magunk körül a dolgokat, hogy másnak ne legyen rá gondja. Már azt is kitaláltam, hogyan temessenek el. Látja azt a képet a kis oroszlánnal? Na, az lesz kitéve a ravatalomnál.

A vadászat miatt, amit annyira szeret?
Nem. Annak idején nagyon jóban voltam a budapesti állatkert igazgatójával, mindig szólt, ha nagymacska­kölykök születtek, és be is engedett a ketrecükbe; több mint negyven éve egy ilyen alkalommal készült ez a fotó. Az oroszlánokról tudni kell, hogy ha kiskorukban ismerik meg az embert, később sem bántják. Egyszer Tordy Gézával sétáltunk az állatkertben, és két láda sörben fogadtunk, be merek-e menni a már felnőtt Leóhoz, amit kisgyerek korától ismertem. Én nyertem.

Vagyis ez a fénykép szimbólum?
Igen. Az erőé, bátorságé, fiatalságé. Nem úgy kell emlékezni senkire, amikor már öreg és megtört, hanem amikor még topon volt. De nem panaszkodom, az nem vallana rám. Hogy is tehetném, amikor ilyen fantasztikus élet van mögöttem! Óriá­sok tanítottak, több mint száz filmben és színházi előadásban játszottam, a színészbarátaimon kívül olyan szellemi nagyságokat ismerhettem, dolgozhattam velük együtt, mint Weöres Sándor, Szabó Magda, Németh László vagy Csurka Pista. És ami a legfontosabb: mindig úgy éltem, ahogy helyesnek tartottam, nem úgy, ahogy azt mások helyesnek tartják. Nem voltak balhéim, soha egyetlen család­tagomnak nem kellett szégyenkeznie miattam. Konzervatív színész vagyok, és keresztény ember. A hovatartozásom, a világszemléletem soha egy pillanatig sem kérdőjeleződött meg. Azóta, amióta tizenkét évesen rövidnadrágban, a hidegben –majd még huszonöt éven át a Nemzeti Múzeum lépcsőjén – elszavaltam a Nemzeti dalt.

 

(Farkas Anita, mandiner.hu)

 

 

 

 

LEGYÉL NAPRAKÉSZ!

Keresztnév

Email Cím *

I agree to the privacy policy and terms. (Hivatkozás)