Milyen szépen indult minden.
A magas, vékony és kissé kisfiús Gergő egy gyönyörű nap reggelén, olyan háromnegyed tizenegy magasságában felkelt, ásított egy nagyot, kinyújtózkodott, kitörölte a csipát a szeméből, majd komótosan felült. Kicsit még álmos volt; valahogy sehogy sem bírta megszokni ezeket a korai ébredéseket, de hát mit lehet tenni, ilyen ez a politikusi szakma, áldozatokra van szükség, majd rápillantott a telefonjára. Nem igazán látott semmit, így elkezdte keresgélni a szemüvegét. Megtalálta. Rengeteg üzenet és hívásértesítés.
A fene se érti ezeket ott a Városházán, egyszerűen képtelenek megérteni, hogy neki szüksége van arra a 13 óra alvásra. Meg a kakaóra, amit az ébredés után kényelmesen elkortyolgathat.
Türelmetlenül elkezdett dobolni az ujjával, mindig ideges lesz, ha a felesége nincs otthon, és nem készíti el neki a cukorral, egy kis mézzel és tejszínhabbal megbolondított reggeli italát. (A titkos összetevő pedig a szeretet.) Most nincs itthon, neki magának kell megcsinálnia, de ez olyan bonyi, fogalma sincs, hol vannak a bögrék meg a cukor. Az ágyat is a felesége szerelte össze legutóbb, de ez így van jól, Gergő hisz az egyenjogúságban. Meg hát nem is ért ezekhez a műszaki dolgokhoz.
Virág régóta szereti, és gondoskodik róla, tudja, mit és hogyan kedvel, ügyesen szerel, jól vezet, kiválóan tájékozódik, igazából olyan, mintha kicsit az anyukája lenne. Ezt a feltétlen szeretetet senki mástól nem kapja meg.
Na jó, ez így ebben a formában nem igaz, Fábián Tamás a Telextől meg az a vékony srác, aki mindig kiabál a Gulyással a kormányinfón – most nem jut eszébe a neve, valamilyen Dániel –, végül is majdnem ugyanúgy szeretik, mint a felesége meg az anyukája. Múltkor annyira le volt törve, hogy kicsit pityergett is, miután az a gonosz Bohár Dani mindenféle kérdésekkel zaklatta, de Fábián Tomi szinte azonnal felhívta. Tamás okos és érzékeny, mindig tudja, hogy mit kell mondania, és nem nagyon tud olyan esetet felidézni, amikor nem nyugtatta meg a hangja.
De azért mégiscsak az lenne a legjobb, ha végre délig aludhatna, és nem kellene bemennie dolgozni. Ott mindig csak a baj van, alá kell írnia egy csomó papírt, és a jobboldali újságírókat sem tudja sehogy sem kitiltatni. Ugyan a munkatársai – akik valamilyen furcsa okból már nyolckor bent vannak – mindig elmondják neki, hogy muszáj adni a látszatra, szóba kell állni a konzervatív sajtó munkatársaival is, de ő utálja, hogy kérdezgetik. Legutóbb is azt álmodta, hogy egy óriási mikrofon elől menekül. Szörnyű volt.
(Apáti Bence, magyarnemzet.hu)
LEGYÉL NAPRAKÉSZ!
