Gajdics Ottó a besült Jobbikos Bérúniós kampányról

Az atombombának hitt politikai akcióról mára kiderült, egy kiszuperált vízipisztoly csupán. Tehát jöjjön föl nyugodtan mindenki a szellemi bunkerből, ahová a Jobbik végső csapása, a bérunió elől menekült, mert ebből a világvégéből sem lesz semmi.

Már akkor gyanús volt, mennyire lehet komolyan venni a nagy nekiveselkedést az európai polgári kezdeményezésnek Vona Gábor részéről, amikor az akció kezdetekor rezzenéstelen arccal tudta kimondani azt a mondatot, hogy a Jobbik nem akarja kisajátítani a bérfelzárkózás ügyét. Majd elkezdte győzködni hallgatóságát, hogy kormányra kerülve milyen béremeléseket hajtana végre, és miért nem ér semmit az, amit a Fidesz elért.

A gyanú megalapozottá vált, amikor a közterületi plakátokról szóló rémfilmbe oltott kabarésorozat egyik epizódjában elárasztották az országot a kezdeményezés aláírására buzdító feliratok. Mit ad Isten, épp azokon a helyeken, ahol előtte a kormány egyes tagjait kriminalizáló (lopással vádló) jobbikos jelmondatok virítottak. Ám Vonáék – bár örültek neki – teljes mértékben elhatárolódtak az ingyenreklámtól.

A bizonyosság most, két hónap elteltével kezd kiülni a homlokunkra, amikor is eltűntek a plakátok, aktivisták sem győzködik a piaci kofákat az európai bérek honi szükségességéről, és az egész kezdeményezés mély csöndbe merült. Feltételezhetnénk, röpke hatvan nap alatt összegyűlt a szükséges mennyiségű aláírás, és nincs szükség további agymosásra a célcsoportban. Nem tudjuk, mert a párt semmit nem hajlandó elárulni.

Tudjuk, persze, ők nem demokraták. Ezért hajlunk egy valószínűbb következtetés levonására, miszerint soha nem gondolták komolyan a Jobbik háza táján ezt az egészet. Ha kezdetben még jó ötletnek is tűnt a magyar bérszínvonal tarthatatlanságát politikai témává emelni, közben kiderülhetett, hogy ezt az egyszeri választópolgár úgy értelmezi, jön Vona, és tízszeresére emeli a fizut. Ez pedig ingoványos terepre löki az oly hőn áhított párbeszédet.

Mert az is leesett a gondolkodó emberek java részének – különös tekintettel azokra, akik már akkor is éltek –, hogy ilyet még Kádár sem csinált. Nyilván megkérdezhették az ábrándos tekintetű pártelnököt, hogy aztán miként lehetséges ez, te Gábor. És Gábor, aki semmiképpen nem akar hasonlítani a hazug, XX. századi balliberális politikusokhoz, fölvonhatta frissen szedett szemöldökét, és kénytelen-kelletlen bevallotta: sehogy. Ez a sehogy pedig nem csupán a gyújtószerkezetet, hanem a töltetet is kimosta abból a bizonyos politikai bombából.

A helyzet ugyanis az, hogy a mégoly sikeres aláírásgyűjtés is csak arra elegendő, hogy az Európai Unió illetékes plénumai valamikor kénytelenek legyenek napirendre venni a kérdést, és elkezdődjön egy évekig tartó dumasorozat arról, miként lehetne valódi felzárkózásra késztetni a lemaradókat. Ismerve az uborkagörbületi hivatal döntéshozó potenciálját, gyanítjuk, hogy Vona Gábor még meg sem született unokája sem fűzhet vérmes reményeket ahhoz, hogy űrutazásokat árusító MLM-ügynökként keres majd annyit Budapesten, mint mosogatással Londonban. Ez pedig annyit tesz a kampányguruk szerint, hogy gyorsan le kell szakadni a témáról, mert hasznos tapasztalatot sem lehet vele nyerni, nemhogy választást.

Mellesleg a kezdeményezés mellett csupán Róna Péter érvelt a magyar közgazdasági gondolkodásra valamilyen hatással bíró szakemberek közül. Az LMP viszont a dolgok jelenlegi állása szerint senkivel nem hajlandó összefogni a választási kampányban. Így viszont Róna segítsége annyit sem ér Vonának, mint egy lyukas vízipisztolyból csordogáló ernyedt sugár a szájukból szennyvizet sikoltozó nagymamák ellen.

(Gajdics Ottó, magyaridok.hu)