„A progresszív értelmiség által időről-időre megvívott szezonális kultúrharcok állításával szemben valójában a politikánál, sőt magánál a kultúránál is többről van szó, mégpedig a történelemről. Ideje hát a fejetetejéről a talpára állítanunk az egész kérdést! Kezdjük onnét, hogy Hegel erőteljes megfogalmazása szerint »az állam egy nép közvetlen valósága«, ezért a nemzet történelmi kibontakozása egy valóságos állam keretei között, annak segítségével megy végbe. Innen már nem nehéz belátni, hogy a magyar nemzetállami erők megőrzését, sőt fejlesztését célul kitűző történelmi erő ma kizárólagosan a hazai nemzeti-konzervativizmus.
Sőt egyesegyedül ez érdemes e névre, hiszen a másik jelenlévő politikai-kulturális erő, azaz a globális-progresszív irányzat, voltaképpen a magyar államiság feladását, pontosabban a külföldnek való kiszervezését vagy euroamerikai beolvasztását tűzi ki célul.
A mai magyar belpolitikában kizárólag a kormánypártoknak és a mögöttük tornyosuló szellemi fölépítménynek van történeti tudata és képzete a történelemről.
Az állam ebben a nagy nemzeti feladatban az egyik fontos, de nem az egyedüli szereplő. Az államhatalom alrendszerei (fegyveres testületek, igazságszolgáltatás, közigazgatás, önkormányzatok) és a legitimációját demokratikus döntéshozatalnak köszönhető többségi párt eszközrendszere (kormányzat, törvényhozás) mozgatja a modern polgáriállam roppant szerkezetét.
Ez kiegészül egy másik szereplővel, amely létét és energiáit társadalmi kezdeményezésnek köszönheti és állampolgári részvételnek, civil kurázsinak, közéletnek nevezhető. Utóbbihoz tartoznak a (valóban) civil szervezetek, alapítványok és egyesületek, helyi és országos mozgalmak, valamint a szellemi tevékenység minden rendű-rangú elemei (folyóiratok, iskolák, klubok és körök, kiadók és könyvek, műsorszolgáltatók és tartalomgyártók).
Dékány István társadalomtudós 1928 végén recenziót írt Kornis Gyula Kultúra és politika című könyvéről (a kötet szerzője nem mellesleg az évszázados kihatású kultuszminiszter, Klebelsberg Kunó mögött álló eszmeadó államtitkár volt). Dékány úgy fogalmazott, hogy míg az állam szerkezet, addig a kultúra szervezet, és »ily módon az állam fő problémája az aktuális hatalom megtartása, a kultúra fő problémája a potenciális hatalom kiterjesztése« (Protestáns Szemle, 1928/december).
Nem sokkal később, egy másik írásában, melyben az előbbiekben már megpendített »kultúrpolitikai államnak« kívánt társadalomfilozófiai alapot vetni, úgy fogalmazott, hogy elsődleges tényező »az állam társadalmi háttere […] egy primer-természeti társulás, rokoni és helyi közösség, nemzet- és kultúrközösség« (Társadalomtudomány, 1929/1). Napjainkban különösen aktuális, amikor – ismétlem: közel száz évvel ezelőtt – leszögezte, hogy egyfelől »nálunk a nyugati keresztény kultúrközösség« biztosítja a társadalom szellemi-erkölcsi alapjait, másfelől pedig »családot és nemzetet nem lehet szervezni« mesterségesen, hiszen azok szerves közösségek. Röviden összefoglalva tehát
a nemzeti szuverenitás előfeltétele az állami szuverenitás, amely viszont egy szuverén kultúrán nyugszik.
Mindebből érthető talán, hogy bár a nagy nemzeti feladat megvalósításában úttörő szerepet egy párt visz, amely »politikai szervezetként a kollektív akarat teremtménye« (Robert Michels), de ugyanennyire fontos a tömegtámogatás megnyilatkozása és a mögüle sugárzó intellektuális erő. ”
(Békés Márton)
LEGYÉL NAPRAKÉSZ!
