Három évvel ezelőtt ki gondolta volna, hogy a világ éppen hogy csak kilábal a Covid egészpályás letámadásából, egy év elteltével glóbuszunk legfőbb témája az orosz-ukrán háború és a legújabb gázai konfliktus lesz.
Miért írom mindezt?
Talán azért, hogy adott élethelyzetünkben tudjuk megbecsülni létezésünk pillanatnyi állapotának viszonylagos jóságát, akár elkeserítő, kilátástalannak tűnő helyzeteit, mert garancia semmire nincs és nem is lehet. A rossznak gondolt válhat jóvá, de az adott kellemetlenségeink ,,úri passziója” addig soha nem remélt drámává is alakulhat.
A múlt század két világháborúját megelőzően gondolták-e az azokban résztvevő országok polgárai, hogy addigi hétköznapjaik nehézsége ,,katona dolognak” fog tűnni és akár évekre mázsás súlyként nehezedik nemzetükre a háborús körülmények természet ellenessége az úgynevezett boldog békeidők pehelysúlyú problémái után?
Napjaink társadalommérnökei hazárdjátékot játszanak mindannyiunkkal. Felnőtt emberekként nem képesek megérteni, hogy a XXI. század világának háborúit a harctereken golyófogókként rohangáló emberekkel nem lehet dűlőre vinni. A harctéri bábszínházba belekényszerített besorozottaknak nagy valószínűséggel csak megelőlegezett, kollektív fejfák szerepe jut a harcmezők különböző, jeltelen árkainak hevenyészett jelzésekor, családjaikat hátrahagyó, értelmetlen áldozataiként a pusztítás mocskának. Miközben a harci felek szerencsés kiválasztottjainak maréknyi csapata az elpusztított százezrek dezinformációs statisztikáival legyezgeti győzelmi reményét, ezzel altatva mindegyikük hitvány lelkiismeretét.
Hazánk politikai nyavalygói, rendjének bomlasztói, kormányellenes szájtépői se fogják fel, hogy a magyarországi állapotok elleni lázadásuk eredményessége hazánkat is odalökné a nagyok valamelyik oldalra sorolt statisztájának és a balhét, mind már annyiszor, a ,,nagyok” velünk vitetnék el.
Nincs kétségem afelől, hogy Európa magát nyomja a víz alá és közben idétlenül még mosolyog is hozzá. Az önfeladók reneszánsza zajlik, a halál kultusza sok helyen erősebb az életénél.
Éppen ezért válasszunk május-június folyamán olyan vezetőket az unióban, akiknek nemzetük iránti elköteleződése az erősebb és nem kötődik fegyverlobbik zsíros szerződéseihez, amelyek kedvezményezettjei egy földrésszel arrébb röhöghetnek a markukba a ,,business is business” kalmár szellemének jegyében, akiknek az élet szentségénél fontosabb álságos gyászuk műkönnyes, alkalmankénti protokolláris kifejezése az általuk generált hullahegyek felett.
És még valami!
2024 március 15. Ezen a történelmi napon Magyarország jövőjét illetően 1848 márciusa és 1956 októbere együttesen jelentse a reményt mindannyiunk számára. Mi legalább megpróbáltuk a ránk aggatott vasak karikáját ledobni magunkról! Jelenünkben is erre teszünk kísérleteket. Legyünk erre büszkék.
Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!
Bognár Zsolt /Parabolha/
LEGYÉL NAPRAKÉSZ!
