Tudjátok, én nem vagyok egy nagy magyarkodó. De, mérhetetlenül büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, hogy a világ leggyönyörűbb nyelvét beszélem, hogy ez a kicsiny ország a hazám. Az otthonom.
2004-ben még nem nagyon érdekelt a politika, bár már tévéztem. Volt egy népszavazás, éppen ma. Nem mentem el, kit érdekel, gondoltam. Illetve nem gondoltam semmit. Ma is mélységesen szégyellem az akkori érdektelenségemet. Érvénytelen lett a kiírt népszavazás, ami arról szólt, hogy megkönnyítve, magyar állampolgárságot kaphassanak a határainkon túl élő magyarok. Nem kapták meg akkor ezt a lehetőséget. A magyar történelem egyik legnagyobb szégyene volt ez. Közben felnőttem. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, most ott állnék, és örömmel húznám be az ikszet. Mellettük. A magyar mindenhol, mindenkor magyar. A testvérünk, a vérünk, a múltunk, a jelenünk, a jövőnk. Ezt tagadtuk meg Tőlük akkor. Mekkora szégyen ez. Most ott tartunk, hogy fűt, fát, bokrot beengednének bizonyos emberek, miközben a saját fiainkat meg cserbenhagytuk. Ők nem románok, meg szlovákok, meg mittudomén. Magyarok. Megbolondult ez a világ. Azt hiszem, van mit jóvátennünk. Bocsánat.
– írja Szebeni István.
Add tovább!
