Kemény tél volt 1979 februárjában. A Bakonyban röpködtek a mínuszok, térdig ért a hó. Előfelvételis sorkatonaként vettem részt a téli hadgyakorlaton. Érettségi után, egyfajta férfiassági próbaként is éltük meg azokat a napokat. Mert akkor még ez természetes dolog volt.
A hadgyakorlat kiemelkedő része volt, amikor a szovjet harckocsik és kiskatonák látványos rohamát néztük a Bakony magaslatairól, beásva a hóba mint felderítők. A szovjet ék lehengerlő áttörését látva nem értettük, hogyan lehet komolyan venni egy ilyen „hadijátékot”.
Akkor a parancsnokunk, aki a legjobb magyar katonai hagyományokat testesítette meg azokban az időkben is, komor arccal így szólt: Fiúk, a Jóisten mentsen meg bennünket attól, hogy valaha az életben velük szemben kelljen harcolnunk! 1979-et írtunk, a létező szocializmus még ereje teljében volt. Ezért is döbbentettek meg bennünket a főhadnagy szavai. Máig őrzöm azt a gyomorszorító érzést, és hálás vagyok őszinte szavaiért, amihez akkor nagy bátorság kellett.
Ezek az érzések jöttek elő újra, amikor az orosz–ukrán háború történéseit néztem. A délszláv háború során már megtapasztaltuk, hogy milyen törékeny világban élünk. A frissen rendszert váltott országunkba valódi menekültek ezrei érkeztek, és a déli határaink mentén véres, kegyetlen háború dúlt. Ma pedig újra aggódva figyeljük a híreket.
Szomorúan kell megállapítanom, hogy a XXI. század Európájában a hibrid háború küzdelmeit újra felváltotta a klasszikus háború forgatókönyve. Itt már nem csak dezinformálnak, lejáratnak, bomlasztanak vagy káoszt teremtenek.
Az elmúlt években színes, gyümölcsös és virágosnak nevezett forradalomnak titulált puccskísérletek és elitváltások domináltak. De ma már újra az igazi fegyverek hideg brutalitása sokkol a képernyőn keresztül.
Az elmúlt nyolc évben regnáló ukrán kormányok és külföldi támogatóik látványosan figyelmen kívül hagyták a geopolitikai realitásokat. A beszorított orosz „medve” háborút kirobbantani is kész dühe megdöbbentette a világot. Mindennek az okait és tanulságait sokáig fogják elemezni a politikai, gazdasági, katonai és titkosszolgálati szakértők. Néhány következtetést azonban már most is megkockáztathatunk.
Sajnos bebizonyosodott, hogy nem igaz az az állítás, miszerint fegyveres konfliktusok, háborúk nem robbanhatnak ki a világ fejlettebbnek mondott régióiban. Globalizálódott világunkban a szemünk előtt zajlik a küzdelem befolyási övezetek megszerzéséért, energetikai és egyéb stratégiai ásványkincsek birtoklásáért.
Új szövetségi struktúrák alakulnak, régiek veszítik el jelentőségüket. A küzdelem folyhat szofisztikált módon, számítógépek előtt ülve, vagy a letűntnek hitt korok brutalitásával. Azt kimondhatjuk, hogy csak az az állam, nemzet élhet túl, amelyik képes önmagát megvédeni.
Napjaink másik nagy tanulsága pedig az, hogy még mindig döntő jelentősége van a történelem formálásában a személyiségeknek. A hazájukat, nemzetüket szerető, elkötelezett, tapasztalatokkal és víziókkal rendelkező politikai vezetők kora jön el ismét.
Eddig is éreztük, hogy viharos, nehéz időket élünk. De ez a háború világossá teszi mindannyiunk számára, hogy a választás milyen komoly dolog, milyen mélyreható hatásai lehetnek, akár évtizedekre is.
Ezt az írást egykori századparancsnokom bátor, okos intelmével kezdtem. Az ukrán választók elhitték, mert elhitették velük, hogy színész, komikus, producer is alkalmas lehet országuk vezetésére. Pusztán azért, mert egy szappanoperában sikeresen játszott elnökösdit. Gazdasági és politikai program nélkül bízták rá magukat, családjukat, sőt ma már látjuk, hogy az életüket is. Nem tudjuk, mi lesz az ő személyes sorsa, de azt igen, hogy a valóság és a forgatókönyvek világa fájdalmasan eltér.
Egy amatőr politikus végzetes zsákutcába vezette a nemzetét. Feltétel nélkül elhitte a profi megtévesztők szavát, és úgy játszott államférfit, hogy nem mérte föl a tét valódi nagyságát. A mellette, mögötte álló ukrán és külföldi tanácsadók pedig nem segítettek neki eligazodni a valóságos politika nagy színpadán. Mert ők csak a saját és külföldi megbízóik érdekeit tartották szem előtt. Most emberek halnak meg, városok dőlnek romba, és az egész világ bénultan figyeli, hogy mit hoz a holnap.
Ebből nekünk, magyaroknak is tanulnunk, okulnunk kell. A választás nem egy médiahekk. Nem engedhetjük meg, hogy amatőrök, botcsinálta hordószónokok, hasznos idióták döntsenek a sorsunkról. Vagy ami még rosszabb, tisztázatlan külföldi kapcsolati háttérrel bíró, mások által befolyásolt profi szemfényvesztők. Ady szavaival élve hazánk kompország.
Kelet és Nyugat, Róma és Bizánc, Brüsszel, Washington és Moszkva között kell ezen a kompon a nemzet sorsára vigyázni. Egy olimpiát el lehetett venni tőlünk, túléljük. Egy megyei jogú várost rá lehet bízni egy házaló ügynökre, a lokálpatrióták majd megmentik. De az egész ország sorsát nem lehet kockára tenni.
A nemzet biztonsága nem játék. Elég egy rossz lépés, egy meggondolatlan mondat, és a háború réme bekopogtat az ajtóinkon. Aki fegyvert, ne adj’ isten magyar katonákat akar harcba küldeni, az nem mondhatja holnap, hogy nem is úgy gondoltam, nem is azt mondtam. Mert itt a szavaknak, sőt hangsúlyoknak, gesztusoknak is döntő jelentőségük is lehet.
Nehéz időket élünk. Azt reméltük, hogy a világjárvány után visszakaphatjuk a régi életünket. Aztán jött az energiaárak robbanása. Közben folyik a társadalmi alapjaink szétverésére irányuló, mindenféle betűsorral elnevezett identitásterror. Ma pedig már a fegyverek dörögnek, menekültek tömege kér tőlünk védelmet.
Véresen komoly, veszélyes évek elé nézünk. Talán soha nem volt még ekkora súlya a döntésünknek, ekkora a személyes felelősségünk nemzetünk, országunk jövője iránt, mint az egy hónap múlva tartandó választáson.
Kalandorok, amatőrök, pojácák, házaló ügynökök kíméljenek!
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai tanácsadója
(Horváth József, magyarnemzet.hu)
Add tovább!
