Nézem a képeket, rajta ezt a két embert, akik napjaink európai történéseinek vitathatatlanul meghatározó alakjai és nem „ágyban, párnák közt”, hanem laptopom klaviatúrája előtt „egy gondolat bánt engemet” és akárhogyan is próbálom, de nem tudom megérteni a látottakat. A közel másfél éve tartó orosz-ukrán háború véres eseményei közepette az Unió első emberének Ursula von der Leyennek és Ukrajna elnökének, Volodimir Zelenszkijnek ebben az említett helyzetben tanúsított viselkedése, nevezetesen a képekből áradó bensőséges turbékolása számomra már-már a 18-as kategória határát súrolja.
Már az elején le szeretném szögezni, hogy nem végeztem viselkedéselemző gyorstalpalót, ahogy Gyurcsány Ferenc Inflációs Akadémiáját sem abszolváltam, de néminemű fenntartással azért szeretnék élni a látottak alapján.
Sorolom.
A „tartsd be a diplomáciai két lépés távolságot” gyakorlatával szembeni provokatív demonstrálása az egy húron pendülünk cimboraságának azt gondolom, hogy megengedhetetlen lett volna részükről. Az egymás személyes aurájába való belépéssel szinte szeretői dürrögésnek lehetünk szemtanúi, amolyan hollywoodi finálénak, ahol az élet nehézségei által meggyötört két főszereplő a film végén a happy end előtt egymás karjaiba omlik. A „The End” felirat ott a film végét, jelenünkben pedig sajnos a háborúban elesettek „végét” jelenti. Illett volna nem összekeverniük a kettőt.
Az Európai Unió és Ukrajna vezetője a háború által keretezett pillanatképeiken a túlzásba vitt elfogadás, az erőltetett szívélyesség hibájába esnek. Jómagam „le is törném” az asszony derekát, ha a nyilvánosságban ilyen fotók jelennének meg róla és normál esetben ezt várnám el Zelenszkij elnök úr feleségétől és Ursula von Leyen asszony férjétől is a mással ilyen leplezetlenül turbékoló házastársukat látva.
Számomra az sem elfogadható, hogy találkozásuk arckifejezésében nem látom tükröződni a gyászt, a szomorúságot. Ezzel csak arra utalok, hogy egy eddig több százezer halottal járó tragikus esemény kapcsán nincs és nem lehet olyan helyzet, hogy felelős vezetőkként vadalmaként mosolygjanak, vagy inkább somolyogjanak a másikra. Egyszerűen azért nem, mert mindkettőjük arcának nem annak örömét kellene kifejeznie, hogy ők ketten bizonyára túlélik ezt a borzalmat, hanem azok fájdalmát, akik soha többé nem látják szeretteiket a frontról hazaérkezni.
Ha a képeken egy épp fellángoló szerelmet látunk kibontakozni, akkor természetesen elnézést kérek okvetetlenkedésemért, de miután nyilvánvalóan nem ez a helyzet, így a jövőben kérem az összes, háborús konferenciásdit játszótól, hogy tartsák be a diplomácia írott és íratlan szabályait, hogy legalább a róluk készült fotókról ne azt érezzük, hogy végtelenül jól érzik magukat, miközben Európa józan lakosságának együttérző gyásza nem képes megálljt parancsolni a rettenetnek, mert ebbéli vágyuk nem tudja áttörni a háború ösztönzőinek rinocéroszbőr vastagságú páncélját.
Bognár Zsolt /Parabolha Fb/
LEGYÉL NAPRAKÉSZ!
