Az ellenzéki politikusok bő évtizede nem képesek normális pártot létrehozni, kis csipet csapataik harcolnak a pozíciókért. Pénzt nyugatról tarhálnak („Én voltam ennek a pártnak az elnöke. Sok helyről vándorolt oda a pénz, Európából nem nagyon. Ahonnan meg vándorolt, azt meg jobb, ha nem tudjuk” – szól Gyurcsány klasszikus elszólásainak egyike még a guruló dollárok előtti időkből); a miniszterelnök-jelöltjüket kívülről vették kölcsön;
a nagy igazságaik kimondását pedig mostanra teljesen kiszervezték (vagy inkább kiszerveződött) az influenszereknek,
akik viszont nem politikusok, nem is okosak, a saját karrierjüket építgetik az ország helyett stb. De már-már ők a „hivatalos”, az idézett ellenzék: stand uposok, Facebook-bloggerek és publicisták.
Mintha az egész baloldal elkutyapártosodott volna.
Úgy fest, lemondtak róla, hogy valaha képesek legyenek egy feddhetetlen, karizmatikus politikust állítani, és végképp átengedték a terepet a Bödőcsöknek, Nagy Ervineknek, Perintfalviknak vagy
a pokol legmélyebb bugyraiba pályázó Tóta W. Árpádoknak és Bartusoknak.
Ők aztán, felelősség híján, önmagukat jelentősen túlértékelve a kormányzat ellenőre szerepében tetszelegnek, mit sem törődve azzal a kognitív disszonanciával, hogy egyfelől meg vannak győződve sokkattintásos népszerűségükről, másfelől a szólásszabadság teljes elfojtásáról.
(Még rendszerváltáskor történt, hogy a Havas-Forró újságíró páros – micsoda szimbolikus oximoron, fújtak is hideget-meleget – egyik tagja állítólag félhangosan meg is jegyezte az MDF friss honatyái kapcsán, hogy hiába nyertek választást, azért a hatalom az ő kezükben – értsd: a régi sajtómunkások kezében – maradt.)
Ezt a szerepzavart azóta sem nőtték ki; mivel a politikusaik nem tudnak utat, célt, programot mutatni, hát Petőfinek képzelik magukat, aki szerint „Isten ilyen / Lángoszlopoknak rendelé / A költőket, hogy ők vezessék / A népet Kánaán felé.”
Értelemszerűen magukat azonosítják e költőkkel, azt elfelejtve, hogy bár lánglelkű poétánk valóban politika-, sőt történelemformáló influenszerré vált,
de egyrészt nemzetgyűlési képviselővé – tehát profi politikussá – ő sem lett, másrészt az életét adta azért, amit hirdetett.
Ja, és ő mellesleg zseni volt.
A fociválogatott diadalmenete ismét megmutatta, hogy e társaság végtelen nemzetgyűlöletében mindig a magyar érdek ellen foglal állást.
Tévesen ezt sokan Orbán-ellenességnek hiszik, pedig nem Orbán miatt gyűlölnek minket, hanem miattunk – a magyar érzésű, keresztény konzervatív tábor miatt – gyűlölik Orbánt,
aki ennek élére állt. Amikor Antall vagy Csurka (vagy Tisza István) emelte magasba a zászlót, akkor őt gyűlölték.
Itt van tehát végre egy olyan öröm, katarzis, felhőtlen boldogság, amit ép ésszel senki sem kérdőjelezhet meg, bárkire is húzza be négyévente az ikszet, és akkor szembe jön a címekben az idézet egy Pottyondy Edina nevű humoristától (?):
Digó bevándorló, aki szittya öntudatból oktat”; ez volna Marco Rossi, aki sikerre vezette a nemzeti tizenegyet, és olasz létére utat talált a lelkünkhöz is.
Érteni vélem az iróniát, de van amivel nem viccelünk. Vagy nem ilyenkor.
Most először megnéztem hát a youtuber (van ilyen szó?) Pottyondy kamerába mondott kinyilatkoztatás-kavalkádját, a fentiek ismeretében nem teljesen elfogultság nélkül, de talán nem csak emiatt tűnt idegesítően modorosnak, ahogyan beszélt.
A szavak formázásában valami lendvaiildikós báj és némi sárosdilillás agresszió ötvöződött.
Azt figyeltem meg, hogy amiképpen a trágárságot vagy bizonyos emésztéssel kapcsolatos szavakat önmagában viccként adnak el ezek az alakok, ugyanúgy a magyarság ősi, feneketlen (vicces szó, haha) mélységű múltján való élcelődés is már eleve humorforrás náluk. A nyereg alatt puhított hús vagy a szittya szó említésére reflexszerűen kell érkeznie a kacagásnak. (Nota bene, a szkíták Herodotosz szerint a Föld legősibb népe, akiknek az Isten aranyekét dobott az égből…)
„Rossi magyarkodásból is bizonyított”, szól a verdikt, s mi tudjuk, hogy a csak a mi nyelvünkben ismert, a használóját rögvest a belső térképünkön pontosan elhelyező „magyarkodik” ige mennyire nevetséges az olasz mesterrel kapcsolatban. Bár éppen azt mutatja, hogy nem az útlevél (és még csak nem is a származás) számít, hanem a szív, a lélek.
A „digó” Rossi bizonyos értelemben magyarabb Gréczynél, Dobrevnél, Szabó Tímeánál; ahogy a sváb Puskás vagy Herczeg Ferenc, a negyedig (vagy félig?) román József Attila, a szerb Damjanich is.
Mert aki közénk szeretne tartozni, azt tárt karokkal fogadjuk, aki viszont nem, annak nem fogunk örülni.
A migránsozásra, vélt fajgyűlöletre oly érzékeny balosok most előveszik adunak szánt lapjaikat a csapatban szereplő, számukra nem elég fajtiszta játékosokról. Ahogyan hajdan lemigránsosozták a Liu fivéreket (mondjuk ők el is buktak a hűség próbáján), most Nego, Styles vagy különösen Rossi kapcsán értetlenkednek, mit eszünk rajtuk.
Pedig egyszerű: mindez arra példa, mennyire tudjuk szeretni az idegent is, ha megkapjuk tőle a kedvességet, az érdeklődést, a szeretetet, a tiszteletet.
Ellenben aki basáskodni jön ide, megmondja, mit csináljunk, kioktat, zsarol (Habsburgok, nácik, szovjetek, brüsszeliták), azt nem kedveljük, és már csak azért sem követjük a tanácsait, pláne az utasításait.
Ellenzékünk mindig a fenyegetve érkező pökhendi külsősök hullámhosszára áll rá, aztán csodálkoznak a hazaárulózáson.
Emlékszem, mennyire felháborodtak, amikor Csurka idegenszívűeknek nevezte őket. Nos, úgy tűnik, azok is.
Nem tudnak összetartozni, fáj nekik a sikerünk, és belerondítanak a mi jókedvünkbe. Ezek közé tartoznak az olyan „jóakarók” is, akik Rossinak lefordítják ezeket a véleményeket, kommenteket és cikkeket. Felesleges ezzel bosszantani, mert a magyarok nagy többsége szereti; valószínűleg sokkal többen, mint Karácsonyt, Márki-Zayt és Gyurcsányt együttvéve.
Lehet persze paródiát csinálni, csak érződjön a szeretet és az odatartozás. Úgy szellemes. Kívülállóként viszont bunkó és bicskanyitogató. Például szerintem ez jó: „Kilencven perc loholás és két gól után ilyen lazán bevágni egy pálinkát. Ungarische világsztár. Legközelebb gólt lő, disznót vágnak a futópályán.” Ennél már kicsit kellemetlenebb egy másik poénja, amikor nyilvánvalóan a TV2 egykori műsorvezetője és a nála 8 évvel idősebb Mészáros Lőrinc kapcsolatára utalva így szól: „Vajna Timi, aki Várkonyi Andrea éhségével falja az idősebb férfiakat”,
miközben az 1988-as Pottyondy az internet szerint az 1974-es Puzsér Róbert élettársa.
Azt a tanulságot legalább leszűrhettük, hogy a női kvóta és a nők fokozottabb közéleti szereplése melletti érvek – miszerint ők kedvesek, békességre törekvők, jóindulatúak stb. – elbukott ezen a próbán.
Amennyi agresszió és gyűlölet Lendvaiba, Donáth Annába, Szabó Tímeába, Sárosdi Lillába, Pottyondyba és a többiekbe szorult, attól akár férfiak is lehetnének.
(Ungváry Zsolt, Mandi)
LEGYÉL NAPRAKÉSZ!
