in ,

Jeszenszky Zsolt a “függetlenobjektív” médiáról

A NEOLIBERÁLIS MEGMONDÓKÓRUS ÉS MÉDIÁJA A SAJÁT HÁZA TÁJÁN IS SÖPRÖGETHETNE EGY KICSIT

TUDOMÁNYNAK ÁLCÁZOTT POLITIKA

A médiában rengeteg eszköz áll rendelkezésre az olvasók megtévesztésére. Csúsztatások, hangulatkeltések, összemosások, álhírek stb. Az egyik legalattomosabb, legnehezebben kiszűrhető ilyen eszköz a tudománynak álcázott politika.

Persze nemcsak a médiában, hanem a mindennapokban is egyre többet találkozunk azzal a jelenséggel, amikor valamilyen politikai cél, mozgalom, illetve ennek képviselői a tudomány, a tudományosság álcája mögé bújnak és onnan bombáznak bennünket.

Klasszikus példa a globális felmelegedés, a megújuló energia stb. témájában uralkodó áltudományos doktrínák jelenléte; világvége-jelentések, dörgedelmes beszédek hangzanak el, hatásvadász módon ijesztgetve mindannyiunkat.

Ezek különböző lobbiérdekek észrevétlen kiszolgálására, egyes cégek termékeinek használatára késztetnek minket, ami a haszonélvezőknek, a preferált cégeknek és egyéb szereplőknek profitot, politikai előnyöket, állami támogatásokat jelent.

Ha valaki megszólal az elfogadott kánon ellen, azonnal megkapja a stigmát, hogy nem törődik a környezet védelmével, és az ellehetetlenítés vár rá. A környezet védelmének jogos és üdvözlendő törekvése tehát össze van mosva politikailag súlyosan motivált érdekekkel, és mindezt a (hamis) tudományos érveléssel sikerül elérni. (A média hatékony asszisztálásával.)

Egy másik példa a közelmúltban idehaza is nagy port kavart genderkérdés. Jelentős politikai mozgalom szerveződött az elmúlt évek során, amely meg akarja tagadni biológiai determináltságunkat, kútba dobva olyan „ósdi” fogalmakat, mint férfi és nő, helyette pedig úgynevezett társadalmi nemeket kreál. Vagyis mindenki dönthesse el szabadon, hogy férfinak, nőnek vagy valami másnak vallja magát.

A genderista kánon lassan majdnem száz lehetőséget ismer el, a pontos számot sosem lehet tudni, mert szinte havonta bővül a lista. Ez a politikai mozgalom olyannyira sikeres, hogy elmegyógyintézetek helyett egyetemi tanszékek foglalkoznak vele.

Egy komplett tudományágat kreáltak a semmiből, a semmire; kicsit hasonlóan, mint ahogy a Star Trek-sorozathoz kapcsolódóan létrehozták az ott szereplő egyik idegen faj, a klingonok teljes nyelvét.

Csak miközben az utóbbi egy jópofa nyelvészeti játék, addig a genderizmus kőkeményen igyekszik indoktrinálni a társadalmat a tudományosság leple alatt. És ha valaki haszontalannak minősíti, ha ki meri mondani, hogy egy mentális problémából kreált politikai mozgalomról, nem pedig valódi tudományról van szó, akkor ugyanúgy számíthat a haladár erők totális támadására, verbális lincselésére a médiában (is).

Hasonló agymosás zajlik számos további kérdésben is; politikai célok érdekében teszik fel a tudományosság álarcát. Hosszú cikkekben, általában az „oknyomozás” varázsszavával nyakon öntve, részletesen felépítenek egy narratívát, ügyesen dobálózva számokkal, adatokkal, információkkal, majd pedig a nagyon tudományosnak látszó, az átlagolvasót könnyen megtévesztő okfejtésből levonnak egy bizonyos következtetést; amely viszont kőkeményen egy politikai törekvést, üzenetet hordoz és valamilyen érdeket szolgál ki. Ez az érdek kötődhet politikai tömörüléshez, párthoz, de lehetnek mögötte külföldi szereplők, akár titkosszolgálatok is.

Földes András meséi a tengeren hánykolódó agysebész és informatikus menekültekről, Panyi Szabolcs hosszú eszmefuttatásai az orosz érdekeket kiszolgáló magyar kormányról klasszikus esetei a manipulációnak, a részigazságok hamis tálalásának, az objektív, tudományos vizsgálatnak álcázott hangulatkeltésnek.

A cél: a társadalom széles köreiben elterjeszteni egy kívánt vélekedést, gyakran az érzelmekre játszva és/vagy a komolyság, tárgyilagosság látszatát keltve.

Legújabban Filippov Gábor ajándékozott meg bennünket hasonlóval. A 24.hu-n megjelent cikkében részletesen leírja, hogyan működnek az úgynevezett hibrid rezsimek, ahol a politikai berendezkedés a demokrácia keretei között zajlik, de valójában ezek csak díszletek, és hiányzik a hatalom ellenőrizhetősége, a tényleges sajtószabadság, a „fékek és ellensúlyok”.

Be kell ismerni, zseniális az okfejtés, nagyon profi a cikk, olvasmányként sem rossz. Komoly történelmi hátteret, áttekintést is nyújt, és hosszan, részletesen, látszólagos tárgyilagossággal ecseteli a modern kori autoriter politikai rendszereket. Ha a leírás és az érvelés nagyszerűségétől esetleg nem alélnánk még el, a hosszúságától garantáltan el fogunk. Ebben az állapotunkban aztán jól be lehet vinni a fő üzenetet, mert persze hová máshová futna ki mindez, mint Orbán Viktorhoz és „rezsimjéhez”.

Filippov igen ügyes játékos; online elérhető életrajzát olvasgatva olyanokat találunk, hogy 2007 és 2015 között parlamenti szakértőként, politikai tanácsadóként, belpolitikai elemzőként és híradós szerkesztőként dolgozott, vagy hogy 2008 óta számos kampányban dolgozott tanácsadóként. Még véletlenül sincs ott, hogy kiknek szakértett, hogy mely politikai pártok kampányát látta el tanácsai­val.

A tapasztalt olvasó, szemlélő persze réges-rég tudja, hogy míg a jobboldalhoz kötődő szereplők beismerik elkötelezettségüket, addig a melldöngetően „függetlenobjektív” elemzők valójában mindig baloldaliak.

Amivel persze nem lenne baj, ha nyíltan vállalnák, és ennek tükrében figyelnénk oda a mondandójukra, és ez alapján tudnánk akár egyetérteni az elemzéseikkel, akár elutasítani azokat.

Filippov viszont szokásos módon eljátssza a független elemzőt, úgy tesz, mintha alaposan vizsgálna egy politológiai jelenséget. Majd hopp, egyszer csak meglepő módon (ja, nem) kibukkan a lényeg: az általa összehordott jellemzők milyen remekül passzolnak a mai Magyarországra.

Pedig nincs itt semmi látnivaló, csak a szokásos narratíva, amit a magyar ellenzék és a vele szövetséges nemzetközi liberális elit éjjel-nappal tol: Magyarországon csorbul a demokrácia, Orbán egy puha diktatúrát működtet és a többi.

Ezt viszont már annyiszor elmondták, annyira unalmas-szánalmas, hogy egy szűk buborékon, visszhangkamrán kívül már senkit sem érdekel. A szükséges áltudományos porhintéssel viszont nemcsak a már elkötelezett híveket lehet még jobban feltüzelni, hanem meg lehet próbálni meggyőzni másokat is. És úgy tűnik, értelmes emberek is áldozatául tudnak esni az ilyen jól megszerkesztett, tudományosságba csomagolt propagandának. Az egész cikk ugyanis gyönyörűen van felfűzve az alapnarratívára.

A médiát korábban szinte száz százalékban uraló baloldal részleges térvesztését a sajtószabadság korlátozásaként írja le. A politikai felhatalmazás és felelősség nélküli, ám a politikába beleszólni akaró, nagyon is politikai tevékenységet végző álcivil szervezetek néven nevezését azok vegzálásaként, a politikai tevékenységet végzőkre a politika szabályainak alkalmazását a demokráciával szembeni támadásként jellemzi. És időnként bedobja a szokásos kulcsszavakat is: Venezuela, Putyin.

Így még jobban erősíti az olvasók tudatalattijában a párhuzamot az Orbán Viktor vezette Magyarország és a demokráciát valóban csak névleg (vagy még úgy sem) alkalmazó rezsimek között. Mindezt higgadt, objektívnek tűnő elemzéssel teszi, maga is helyteleníti a túlzottan emocionális, folyamatosan diktatúrázó-fasisztázó bírálatokat.

Ez dicséretes is lenne, ha eközben hajlandó lenne tudomást venni a valóságról is. Mert a ténylegesen hibrid rendszerekre (Oroszország, Törökország stb.) ugyebár még véletlenül sem hasonlít manapság az a Németország, még véletlenül sem ott kell félteni a demokráciát, ahol teljes konszenzus van a politikai pártok, a rendőrség és a sajtó között, hogy a bevándorló-hátterűek által elkövetett bűncselekményeiről nem szabad írni, beszélni, ám ha egy késelést követően néhányan üldözőbe veszik az elkövető migránsokat, akkor rögtön záporoznak a cikkek az iszlamofób, fasiszta csőcselékről.

Vagy a techóriások világa, ahol a közösségi irányelveknek nevezett gumiszabályokra hivatkozva bárkit el lehet hallgattatni, le lehet tiltani, anyagi forrásaitól pillanatok alatt meg lehet fosztani a fellebbezés lehetősége nélkül (ahogy a Rákosi-korszak koncepciós pereiben), ha a cenzorok úgy döntenek, hogy az illető véleménye szembemegy a technológiai cégek által (is) képviselt doktrínákkal.

Valóban számos veszély leselkedik a demokráciára, ami pedig nagy kincs, és fontos lenne, hogy megőrizzük. A veszély azonban messze nem ott a legnagyobb, ahol folyton farkast kiáltanak, barna esőt vizionálnak, tudományosságnak álcázva hazudnak a neoliberális megmondóemberek és a velük szövetséges média. Hanem épp az ő házuk táján (is) kellene söprögetni egy kicsit.

A szerző a Karc FM szerkesztő-műsorvezetője

(Jeszenszky Zsolt, magyaridok.hu)

Vélemény, hozzászólás?

Loading…

0

Hozzászólások

hozzászólás

Apáti Bence – Jobbulást, Gábor!

Hoppá! – Testvérváros lett Budapest és Betlehem