Szomorú, bosszantó, idegesítő, vérlázító, bicskanyitogató, gyászos és
szánalmasan tragikomikus momentuma volt a magyar politikának a lila párt.
A kötőjeles nevű elnök, szerkesztőségekre támadó hevületével talán rá is szolgált a Fegyőr gúnynévre, de mint egy Rejtő-hős, egyben önnön paródiáját is magában hordta. Az új generáció fároszként világítani hivatott szellemi vezetőjeként hol a villanyrollerét zuhanyozta le, hol összekeverte a napelemet az atomerőművel, hol a tej árával gyűlt meg a baja, hol pedig gyáván és sunyin ívelte át a rendőrsorfal fölött a pirotechnikát.
Görög drámák hősei fogannak olyan bűnben, mint a nemzet évszázados álmát néhány hét alatt porba rántó, arra rátapodó, majd rajta ugrálgató ifjak, akik ahelyett, hogy valami igazán embereset vállaltak volna – szellemi mostohaapáik, a kommunisták legalább megpróbálták visszafordítani a folyókat, amiben azért van némi heroizmus –, beérték azzal, hogy kis asztalkák mögött ácsorogva elkaszálták a budapesti olimpiának még a reményét is.
Aztán persze átvették a kitüntetéseket Macrontól,
akinek viszont éppen most fájhat a feje: nem sok koszos víznek kell lefolynia a Szajnán, és megnyílik a tőlünk elhappolt olimpia, s addigra a nemzetgyűlésben már Le Pen adja a legnagyobb frakciót.
A Montrealban született, de nem kanadai, nevével ellentétben nem is cseh, ám „úrnak, magyarnak egyként rongy” (ez Ady, bocs!) botmixeres magzat******, valamint a hazaárulásával lépten-nyomon hencegő kommunista-szocialista politikusdinasztiából származó kolleginája
öt évnyi EP-munkával olyan sikeresen megutáltatták magukat és pártjukat,
hogy a nagy reményekkel indult mozgalom visszahanyatlott hamvaiba.
Pedig voltak szép időszakok; amikor a pártelnök szülni ment (szerencse, hogy Cseh Katalin ezt nem tudta megakadályozni), rövid időre a felejthetetlen Gelencsér Ferenc (na, ezt most meg kellett néznem a Wikipédián) lett a főnök, de ő maga is többször hangsúlyozta, mennyire átmenetinek tekinti a pozícióját, vagyis kár bárkinek úgy tekinteni rá, mintha politikus volna, mert igazából nem is az.
Így persze könnyebb nem bukni akkorát, mint a másik elnök, Fegyőr,
aki úgy dédelgetett miniszterelnöki ambíciókat, hogy az ellenzéki előválasztáson is csak ötödik lett. Még a semmiből berobbanó Márki-Zay is könnyedén lenyomta, akiről legalább az kiderült mostanra, hogy ha monogám házassága és példás családi élete helyett inkább lehallgatja és veri az asszonyt, biztosan többre vitte volna.
A mostani, kétségkívül sok sikert hozó választásokon azért számtalan bosszúság is ért bennünket, leginkább azért, mert a vágyálmaink nem egy az egyben valósultak meg.
Rejtély, hogy olyan alkalmatlan, konfrontatív emberek, mint Baranyi, Niedermüller, Pikó, Karácsony miként nyerhettek.
A jólétbe belegárgyult, a Rózsadomb után most már egész Budát elfoglaló egykori káderek a jobb sorsra érdemes Hegyvidéken bebizonyították, hogy nemcsak a hazájukat, de saját szűkebb környezetüket sem képesek komolyan venni, és egy geg kedvéért beáldozzák a kerületet. Láttuk a kutyapárt eredményváróján, amint egy
infantilis, gyengeelméjű óvodást idézően viselkedő hölgy mellett – mint Marius Karthágó romjain – ott áll maga a fő Kétfarkú,
aki talán már azon töpreng, vajon a Normafánál lehetne-e vadkendert termeszteni. (Nem vádaskodom, ő maga ismerte el, hogy korábban ilyesmivel foglalkozott.)
Az olasz antifa bejutott az EP-be, európai honanya lesz belőle;
képzeljük el, hogy náci fiatalok Párizs utcáin félhülyére vernek kommunistának kinéző franciákat, majd utána beülnek a strasbourgi patkóba erkölcsöt és észt osztogatni.
Szóval voltak itt szomorú pillanatok is,
de az, hogy a két amazon kibukott Európából, olyan mennyiségű endorfint szabadított fel,
ami vérvétel nélkül, szabad szemmel is látszik. Még Orbán Viktor sem tudott szó nélkül elmenni mellette.
Azért ne aggódjunk túlzottan, az életérzés és az embertípus nem szűnik meg, Magyarországon mindig lesz pár százaléknyi öngyűlölő SZDSZ-árva, aki vagy alapít magának új pártot, vagy beszivárog egy sikeres másikba.
Most talán úgy fognak belesietni a káderhiánnyal küszködő Tiszába, mint Petőfi versében a kis Túr.
(Ungváry Zsolt, mandiner.hu)
LEGYÉL NAPRAKÉSZ!
