Konrád Györgyöt áprilisban, születése 85. évfordulóján úgy ünnepelték, mintha valamiféle élő klasszikus lenne, akinek a nagysága előtt illik leborulni. Pedig Konrád György még csak közepes írónak sem minősíthető, hanem csak afféle íróiparosnak: olyasfélének, akire azt szokták mondani, hogy a „futottak még” kategóriájába tartozik. Nem most mondom ezt róla először, hanem már 1996-ban megírtam: „Mint író: harmadrendű (szinte jelentéktelen) és unalmas. Művei olyanok, mint ő maga: ha unott hangján megszólal a tévében vagy a rádió-ban, azonnal az ásítozás fogja el az embert. Mindenképpen tény, hogy tehetsége egyáltalán nincs arányban felfújt társadalmi és politikai szerepével.” Ezt a megállapításomat tehát 1996-ban írtam A halál nem alibi című könyvemben.

A Konrádról akkor kialakult álláspontomat azóta sem volt okom megváltoztatni. Ma is az a véleményem róla, hogy ez a csekély képességű ember nem jól sáfárkodik az úgynevezett tehetségével, hiszen ha szerény képességeit teljes egészében írói teljesítménye szolgálatába állítaná, talán ideig-óráig még maradandónak tűnő műveket is létrehozhatna.

Ő azonban két legyet akar ütni egy csapásra: egyszerre kíván elérni írói és politikai babérokat. Holott még a hajdani SZDSZ-nek sem ő volt az igazi irányítója, hanem csak eszköze, aki sodortatta magát az árral. Politikai elvtársai őt mint írót vezérnek szerették volna feltüntetni, és szeretnék még ma is, holott nem alkalmas erre a szerepre, mert iszonyatos ellentét van csekély képességei és a között a nem létező művészi színvonal között, amelyet neki mint holmi állítólagos nagy írónak megmutatni és bizonyítani kellene.

Ezt a harmadrendű tehetségű Konrádot úgy ünnepelték a PIM-ben, mintha legalábbis egy írófejedelem lenne, mondjuk Mikszáth vagy Móricz. Holott Konrádnak még a nevét sem szabad ugyanabban az évben kiejteni, mint a két említettét. Írói pályafutását elhíresült szociológiai művekkel kezdte, amelyek közül főként az 1969-ben megjelent A látogató emelkedett ki, amelyről azonban Karinthy Ferencnek például rendkívül lesújtó véleménye volt. Ezeket a szociológiai műveit aztán Konrád szépirodalmi igényű művekkel folytatta, s művészi szempontból ezek zuhanásszerű visszaesést mutatnak.

Konrád regényeinek hangulati és érzelmi atmoszférája meglehetősen sivár és szegényes: az egykedvű blazírtság és a felszínes gunyorosság jellemzi. Lírai telítettségről vagy gondolati magasságokról egyáltalán nem beszélhetünk Konrád műveivel kapcsolatban, mert szerzőjük közvetlen adottságaiból az élet eszmei magasságai és kaotikus mélységei teljességgel hiányoznak. Konrád érzelmi és emberi magatartását – legalábbis művei tanúsága szerint – a kiábrándultság és a sivár fölényeskedés jellemzi.

Elbeszélői beállítását is legtöbbször olyannak mutatja, mintha csupán vendégként lenne jelen – tehát kívülállóként. Vagyis nem önmagát akarja adni, hanem a környező világot, ami egy epikusnál dicséretes szándék, ha ezt meg is tudja valósítani. Csakhogy Konrád erre képtelen, mert adottságaiból hiányzik a cselekménybonyolító fantázia. Nem képes tehát arra, hogy koráról totális ábrázolást nyújtson, mert epikusi képességeiből csak egy nagyon szerény kismesteri teljesítményre futja.

Írói világa beszűkült, kisszerű és felszínes. S eleve leszállítja az igényét azzal, hogy főként kulturális élményekből dolgozik, nem pedig primer életbeli tapasztalatokból. Ebből következik, hogy regényeiből a társadalom legfontosabb problémái és valódi konfliktusai eleve kimaradnak.

Emberfogalma, illetve emberszemlélete is szűk és szegényes: a természeti ember, a maga alapvető ösztöneivel, eleve kirekesztődik belőle, s csak az intellektuális szféra egy részét foglalja magába. Következésképpen a dialógusai sem igazi párbeszédek, hanem inkább esszérészletek. Konfliktus-­típusok tehát eleve nem léteznek Konrád regényei-ben, hiszen nem valós élethelyzetek jelennek meg bennük, hanem vég nélküli és felszínes intellektuális csevegéseken unatkozhatunk. S ráadásul a szerző sem környezetrajzot, sem atmoszférát nem tud alakjai köré teremteni, mert azok nem hús-vér emberek, hanem csupán valamilyen sápadt esztétikus mélyenckedések szócsövei.

Senkit ne tévesszen meg, hogy ilyen csekély írói képesség birtokában mégis Konrád György volt a Nemzetközi Pen Club elnöke, hiszen az ilyen tisztség elnyerése pusztán politikai megfontolásokon és különféle személyes összeköttetéseken múlik. Persze a hajdani SZDSZ-es elvtársai állandóan azt próbálják elhitetni, hogy Konrád ma a legnagyobb magyar író, de mindenki tudja, hogy ezt csak a politikai elfogultságuk mondatja velük.

S az, hogy a nyugati sajtó is átveszi ezt a minden alapot nélkülöző dicsőítést (vagyis hazudozást), csupán azt bizonyítja, hogy Konrádnak meglehetősen jók a nyugati kapcsolatai, legalábbis bizonyos körökben. Mert azt senki ne higgye, hogy Nyugaton Konrád-regényeket olvasnak – nem: ezt a hazugságot készen kapják a hazai olvasók a balliberális fórumoktól, s továbbadják anélkül, hogy ebben a legcsekélyebb mértékben ők maguk is hinnének.

Még meg fogjuk érni, hogy a ballib fórumok kijelentik: csupán azért tartozunk Európához, mert itt él Konrád is. Konrád mint politikus: destruktív és magyarságellenes. Igaz ugyan, hogy kijelentette: egyetért a miniszterelnökkel a kerítés fenntartásában, de ezenkívül minden nyilatkozata magyarságellenes. Némely nyilatkozatában már-már a hazaárulás határát súrolta: lejáratta és megrágalmazta külföldön a magyar népet, illetve Magyarországot. Még 1991-ben követte el Konrád a magyarsággal szembeni egyik nagy bűnét. Akkor arról volt szó, hogy Magyarország elsőként lett tagja az Európai Tanácsnak, s ezzel megelőztük például a Cseh és a Szlovák Köztársaságot, amire a magyar külpolitika teljes joggal büszke lehetett.

S ekkor Konrád György, az SZDSZ-nek ez az egyszemélyes agytrösztje a 168 Óra című lap március 5-i számában így fanyalgott: „Másfél-két hónappal sikerült megelőznünk a Cseh és Szlovák Köztársaságot, és máris kellemetlenkedünk a románoknak. Így viselkedik az a gyerek, aki majd kiesik a padból és nyújtogatja az ujját, hogy én jobb vagyok a többinél. Mi ez, ha nem stréberkedés? Ám az ilyen tanulót nem szokták ezért különösképpen szeretni, sőt – jó esetben – megmosolyogják.”

Tudjuk, hogy a magyarság milyen sanyarú helyzetben élt Romániában, ennek ellenére Konrád György elvárta volna Magyarországtól, hogy Romániát beajánlja az Európa Tanácsba. Holott Magyarország akkor a szavazásnál még csak nem is tiltakozott, hanem csupán tartózkodott. De Konrád György magyarság iránti „szeretetének” már ez is sok volt! Ő már ezt is „stréberkedésnek” minősítette, és úgy találta, hogy „kellemetlenkedünk a románoknak”.

Botrányos és felháborító, hogy egy író, aki gondolatai közlésére a magyar nyelvet használja, ilyen nyilatkozatot tett közzé Magyarországon. Lehet erre mentséget találni? Lehet-e mentséget találni arra, ha valaki egy követ fúj annak az országnak az ellenségével, amelynek pedig maga is állampolgára? Ezt a kérdést nemcsak most teszem fel, oly sok év után, hanem akkor is feltettem (Kapu, 1991, 4. szám), és választ persze nem kaptam.

De érdemes Konráddal ennyit foglalkozni? Hiszen alapjában véve szánalmas és nevetséges alak ő, mert nem képes észrevenni, hogy – Arany Jánost kell idézni – „vissza nem foly az időnek árja”. Elnézést kérek Arany Jánostól, hogy Konrád Györggyel kapcsolatban idéztem.

A szerző irodalomtörténész