A világ nagy részén történelmi aszály pusztít. Az emberek zöme tisztán látja, hogy ez milyen borzalmas károkat okoz a növénytermesztésben. Az állattenyésztés is megérzi ennek hatását, a mezők kiszáradtak, nincs zöldtakarmány. Az élelmiszeripar sem jut a szükséges nyersanyaghoz, amelyet feldolgozna.
De az ipar sem tud fellélegezni, olyan ágazatok korlátozzák a termelésüket, amelyek nagy mennyiségű vizet fogyasztanak. Az egyik ilyen az energiaipar, benne a vízerőművek, de az atomreaktorok hűtéséhez is vizet használnak. Ha nincs áram, semmi sincs. A feldolgozóipar is nagy vízfogyasztó. Magyarország is, amely a Kárpát-medence vízgyűjtő területe, szenved az idei aszálytól.
A fellendülés kora
De képzeljük el ezt Kínában, ahonnan olyan képek érkeznek, hogy a Jangce egyes szakaszai patakra emlékeztetnek, a folyómederből meg ősi szobrok bukkannak elő. Ha a kínai vízgazdálkodás összeomlik, akkor nagyobb válságot képes okozni még a koronavírus-járványnál és az ukrán háborúnál is. A világ még csak most próbálja megemészteni a galoppozó infláció és energiaválság első falatjait, kinek hiányzik ezek tetejébe még a keletről jövő vízválság is.
A felzárkózás évei alatt mennyit köszönhetett Kína annak, hogy az észak-kínai folyók bő vízhozamúak voltak, a fellendülés négy évtizedében szinte bármennyit ki lehetett belőlük venni. Kína naponta – a lakossági, mezőgazdasági és ipari felhasználást összesítve – tízmilliárd hordó vizet fogyaszt. Ennél hétszázszor kevesebb kőolajra van szüksége – ismertette a Foreign Affairs amerikai külpolitikai folyóirat minapi számában. A gyors gazdasági fejlődésnek és az önellátást célul kitűző élelmezésbiztonsági politikának köszönhetően folyamatosan nőtt a kínai vízfelhasználás. Az Észak-kínai-síkság környékén 2020-ban az egy főre rendelkezésre álló vízkészlet 253 köbméter volt, ami 50 százalékkal alacsonyabb, mint az ENSZ vízhiányt meghatározó számadata. A jelentős nagyvárosokban is – mint Peking, Sanghaj, Tiencsin és több más nagyobb település – ez volt a helyzet, sőt még ennél is kevesebb mennyiséget produkáltak. Hongkong például már jó pár évtizede a wc-öblítésre tengervizet használ, olyan kevés ugyanis a város édesvízkészlete.
A Kínai Ökológiai és Környezetvédelmi Minisztérium egy 2018-as tanulmánya megállapította, hogy az ország vízkészletének egy része – 19 százaléka – nem alkalmas emberi fogyasztásra. A fellelhető talajvíznek a harmada is ártalmas az embernek, 16 százaléka meg semmire sem használható. Peking a jövőben majd kezelni tudja ezt a vizet, ez viszont jelentős mennyiségű villanyáramot igényel. Az amerikai jelentés megállapította, hogy a Kínai Kommunista Párt jobbnak látja hallgatni ezekről a problémákról, nehogy az emberek kérdéseket fogalmazzanak meg a hozzáértésről és a kapacitási gondokról.
Felhővetés
A fő gond az, hogy túl sok vizet vesznek ki az Észak-kínai-síkság folyóiból. Ez vezet az általános vízválsághoz. Ráadásul az amerikai űrügynökség, a NASA felvételei azt is igazolják, hogy ez a talajvíz esetében is igaz. Kína legnépesebb részén, a Jangce folyótól északra, ahol egymilliárd ember él, az elmúlt másfél évtizedben a térség tavaiban, folyóiban és víztartó rétegeiben folyamatos csökkenés volt tapasztalható.
A „felhővetéssel” is próbálkoztak, rakétákkal és repülőgépekkel olyan anyagot juttattak az égbe, amely elősegíti az esőfelhők gyülekezését. Ám ezek a kísérletek nem voltak elegendőek a válság leküzdésére. Kínai tudósok szerint, ha a kedvezőtlen tendenciák folytatódnak, akkor 2030-ra a terület vízmennyisége újabb 25 százalékkal csökkenhet. Ez pedig olyan intézkedések elfogadását válthatja ki, amelyek jelentősen befolyásolhatják a kínai társadalom életét. A vezetésnek még éhínségre is fel kell készülnie.
Az önellátási politika erőltetése, az, hogy az öntözésre több vizet vesznek ki, mint amennyit a természet pótolni tud, ez vezetett a mai vízhiányhoz. A parasztok elérték a párt által kitűzött termésmennyiséget: az Észak-kínai-síkságon az ország búzatermelésének 60 százaléka, a kukoricának 45, a gyapot 35 százaléka terem meg. A térségben 80 millió tonna búzát (ez megfelel Oroszország éves termésének), 125 millió tonna kukoricát arattak, ami háromszorosa Ukrajna éves termelésének. A gazdák már évtizedek óta érzik, hogy valami baj van: mindig mélyebbre kell ásni, ha vizet akarnak találni. Ám csak öntözéssel tudják teljesíteni a párt által elvárt magas kvótákat. Ha a vízhiány tovább növekszik, akkor Kína 33 százalékkal kevesebb terméssel kell hogy beérje – ez a kínai kutatók véleménye is. A mezőgazdaság használja fel az éves vízkészlet 60 százalékát. A többnyire kis területen, átlagban úgy három hektáron termelő gazdák nem tudják megfizetni a korszerűbb öntözőtechnológiákat.
Energiafalók
A kínai központi vezetésnek a kieső termésmennyiség pótlására a világon évente megtermelt búza 20 százalékát és a kukorica 13 százalékát kellene az országba behoznia. Bár Pekingnek van a világon a legnagyobb gabonatartaléka, a piacok azonnal megérzik a keresletnövekedést, amire még feljebb kúsznak az élelmiszerárak. A rizshiány még ennél is nagyobb sokkot válthat ki.
Ha kevés a víz, akkor pangnak a rizsmezők, kevesebb lesz a betevő falat – ilyen egyszerű a képlet. Ez pedig egész Ázsiában olyan mozgásokat indíthat el, amelyekbe rendszerek bukhatnak bele.
A kínai vízproblémák túlmutatnak a mezőgazdaságon – szögezte le a Foreign Affairs. Kínában működik a világ legnagyobb energiaszektora. Ezek az üzemek valódi vízfalók. Bár Kína kiterjedt beruházásokat folytat a megújuló ágazatokban, az áramtermelésének 90 százaléka még mindig jelentős vízfogyasztó. Tegyük fel, hogy a gátak mögötti alacsony vízállás miatt 15 százalékkal csökken a kínai vízerőművek termelése. A kínai rendszerben csak a szénerőművek képesek ezt a kiesést azonnal pótolni. A zöldek meg frászt kapnak: hát visszajutottunk a kiindulópontra?! Arra mérget vehetnek, hogy a kínai vezetés a környezetvédelmi célokért nem fog társadalmi robbanást megkockáztatni. Az elveszett energiát pótolni kell, ha szénnel, akkor bizony azzal. Ráadásul még az erőműveket sem lesz egyszerű szénnel ellátni, ugyanis az alacsony vízállás miatt csak kevésbé megrakott uszályok tudnak a folyón haladni.
Biztos, hogy nem örülnének neki. Rég elmúlt az az idő, amikor széles kört érintő áramkimaradások voltak Kínában. Nyilván az üzemeket időről időre le kellene kapcsolni a hálózatról, vagy közülük az energiafalókat végleg bezárni. Ha ilyen intézkedések következnének be, azok súlyosan érintenék a globális kereskedelmi láncokat.
Veszélyben a nyersanyagellátás
A nyersanyagellátás is veszélybe kerülne, ha a rengeteg kohászati üzemre is időlegesen lakat kerül. Elég, ha megemlítjük az alumíniumot, ólmot, vasat, mangánt, cinket és ritkaföldfémet előállító öntödéket. 2021-ben egy kínai magnéziumkohó, amelynek működését áramhiány miatt korlátozták, felfordulást okozott a világpiacon. A Sanhszi tartományban lévő vállalat ugyanis a világ magnéziumtermelésének ötven százalékát adja.
Európában meg a nagy autógyártók türelmetlenül várták a kínai magnéziumszállítmányok érkezését. A felmerülő problémák nemcsak Kínában akadályozhatják a környezetvédelmi elvek követését, hanem még exportra sem jut az ilyen eszközökből. A napelemekhez használt poliszilícium Kínából érkezik, csakúgy, mint a szélturbinák ritkaföldfémből készülő alkatrészei.
Valós ár
Még 2018-ban mondta Charlie Parton brit diplomata, Kína-kutató a következőket: “Kína nyomtathat pénzt, de vizet nyomtatni nem tud.” A brit jól megérezte a jelenlegi helyzet komolyságát, amely nagy fejfájást okoz Pekingnek. A felmerülő lehetőségek közül az első, hogy mindenki fizesse meg a víz valós árát, ekkor majd elkezdenek takarékosabban bánni vele. Igen ám, de ha ez megtörténne, akkor Kínában is minden drágulna. Ezt nem engedheti meg magának a párt, amely a haladást jelölte ki fő céljául, amely az életszínvonal szintjének folyamatos emelkedésével egyenlő.
Ilyen az a tervezet, amely délről szállítana vizet északra, mégpedig 2030-tól évente mintegy 21 milliárd köbmétert. A szakértők szerint ennek duplája sem lenne elég. A közelmúlt bejelentése szerint a Három-szoros gát – a világ legnagyobb gátrendszere – vizét Pekingbe vezetik, hogy enyhítsenek a főváros és térsége vízhiányán. Felmerült az a gondolat is, hogy a Tibeti-fennsíkról vagy az orosz Szibériából, például a Bajkál-tóból kellene vizet szerezni a szomjúhozó északnak. A tervek megvalósítása földrajzilag bonyolult, kivitelezése tetemes kiadásokat igényel, és politikailag sem kívánatos. A tengervíz sótalanítása is szóba került. Ez is rengeteg energiát igényel, drága, és csak töredékét biztosítaná annak a vízmennyiségnek, amelyre Kínának szüksége lenne.
A jelenlegi aszály csak ront a helyzeten. Egyeseknek eszébe juttatta az 1876-ban és 1928-ban elkezdődött aszályos időszakot, amely évekig tartott. Ha a pártvezetésben hamarosan nem születik valamilyen megoldási terv – vélte a Foreign Affairs –, akkor Kínában napról napra közelebb kerülnek ahhoz a pillanathoz, amikor már késő lesz a cselekvés.
(Pósa Tibor, mandiner)
LEGYÉL NAPRAKÉSZ!
ÚJ! Kövess minket a Twitteren is!
Támogasd munkánkat egy lájkkal! Köszönjük!
