A protestáns etika megváltoztatja Európa arculatát. És kétségtelen tény: ha nincs reformáció, talán mi, magyarok már nem beszélünk magyarul, vagyis mi már nem is vagyunk.
A minap ünnepeltük a reformáció 500. évfordulóját. Erről jutott eszembe, hogy a 16. század elején Nürnbergben Peter Henlein elkészítette a világ első zsebóráját, a „nürnbergi tojást”, s ezzel az időt lekényszerítette a templomok tornyairól a zsebekbe. Odalett az idő szakralitása is, és az ember elkezdte mondogatni, hogy az idő pénz; és az ember nem is sejtette, micsoda iszonyat hagyja el a száját.
S aztán jött Luther Márton, és Nürnbergtől háromszáz kilométerre, Wittenbergben kiszögezte pontjait a vártemplom kapujára, és ezzel kezdetét vette a reformáció. (Luther soha nem szögezte ki 95 pontját arra a kapura, miért is szögezte volna, hiszen a nép analfabéta volt, Luther 1517. október 31-én Albert püspöknek írt levelet, tiltakozván a búcsúcédulák árusítása ellen, e levélből lett a vártemplom kapujára kifüggesztett pontok legendája, ám a legendák azért vannak, hogy ápoljuk őket, úgyhogy lássuk így magunk előtt továbbra is.)
Kezdetét vette hát a reformáció, amely korántsem Luther Márton fellépésével indult. Hiszen valójában a katolicizmus reformátora volt már Nursiai Szent Benedek is, majd ezer évvel őutána Assisi Szent Ferenc is. Csak az ő fellépésük, az ő reformtörekvéseik még megmaradtak a katolikus egyház keretein belül. Luther fellépése azonban már szakadáshoz vezetett. Ez a szakadás, a protestantizmus elterjedése pedig alapvetően változtatta meg a kereszténységet és Európát.
Odalett a katolicizmus szakralitása, a protestáns templomok falairól eltűntek a „képregények”, ám a Bibliákat nemzeti nyelvekre fordították, és a hófehérre meszelt, puritán templomokból elindult világhódító útjára a polgárság, hogy zsebében óraláncon függő zsebórával, ajkán a protestáns zsoltárokkal, a predesztináció hitével és az „idő pénz” borzalmával megalkossa a nemzetállamokat, létrehozza a tőkés világgazdaságot.
A protestáns etika megváltoztatja Európa arculatát. És kétségtelen tény: ha nincs reformáció, talán mi, magyarok már nem beszélünk magyarul, vagyis mi már nem is vagyunk. S ezt rajtunk kívül számos nép elmondhatja még magáról. Protestantizmus nélkül nem lennénk azok, akik vagyunk, s talán nem is lennénk.
Csak az a baj, hogy ha az ember elég ideig bíbelődik valamivel, akkor a legcsodálatosabb, legnagyszerűbb eszméből, ideológiából, hitből is képes tökéletes idiótaságot fabrikálni. A protestantizmusban már ott szunnyad a liberalizmus, a polgárság és a nemzetállamok ideológiája, ebből lett mára a „gendertudomány” és a 72-féle nemi identitás, vagyis a halál előszobája. A protestantizmus útját pedig a kezdeti 1517-es évszámtól még két ’17-es évszám jelöli ki. Kétszer kétszáz év, és eljutunk a végső borzalomig.
1717-ben Londonban megalakul az első szabadkőműves nagypáholy, a „Lúdhoz és Rostélyhoz” névvel, és immáron a felvilágosodás jegyében felvetődik a szekularizáció akarása, a protestantizmus kiszorításának igénye a „hétköznapi életből”. E folyamat egyik betetőzése a rettenetes 18. század végén a nagy francia forradalom, amikor is 1793-ban a konvent bezáratja a templomokat, és megtiltja a népnek, hogy halottainak kereszt alakú fejfát vagy síremléket állítson. S amikor ez ellen kitör a lázadás Vendée-ben, akkor a jakobinusok ötvenezer polgárt és parasztot mészárolnak le a „szabadság zsarnokságának” nevében.
S újabb kétszáz évvel később, 1917-ben pedig elnyeri végső formáját az elmebaj, és létrejön a világ első ateista, istentagadó szörnyállama, a kommunista Szovjetunió. Persze végül a zsebórák, az „idő pénz” világa bedarálja azt is, hála istennek – ha még szabad ilyet mondani. És most itt állunk a globális tőkés világgazdaság világának iszonyatában, ünnepeljük a reformáció 500. évfordulóját, és a szemünk előtt pusztul el minden, amit egykoron Európának gondoltunk. Fel kell tennünk a kérdést: nem jött el az ideje egy újabb reformációnak?
(Bayer Zsolt, magyaridok.hu)
