Nem lesz könnyű év, sőt, egyesek szerint bitang nehéz lesz. Infláció, rezsigondok, recesszióveszély és energiaellátási bizonytalanságok Európában, véget érni nem akaró háború a szomszédban – sorolni is alig győzzük a kihívásokat. Épphogy lezárult (?) a Covid-járvány, újabb kríziscsomagot kapott a nyakába a társadalom, illetve a kormány.
Ez persze alighanem evidencia, ahogy az is, hogy a körülmények romlása általában az aktuális kormányerő drasztikus meggyengülésével, egyúttal az ellenzék felértékelődésével szokott járni. Elég csak a legutóbbi komolyabb válságokra, 2006-ra és 2008-ra visszatekinteni – az MSZP-SZDSZ-tandem ugyan a ciklus során meg tudta tartani a hatalmát, ám folyamatosan a társadalmi bizalomvesztés terhével volt kénytelen kormányozni. A Gyurcsánnyal „terhelt” baloldal máig nem kecmergett ki az akkor megalapozott elutasításból, a morális és gazdasági kudarc a jelek szerint kitörölhetetlen emlékeket rögzített a kollektív emlékezetben. Nyilván, ezen a jobboldal is „dolgozott” azért. S ezen még az sem változtat, hogy azóta újabb generációk léptek a szavazókorúak táborába.
Választási győzelem után válság és kihívások
Tizenkét évnyi Fidesz-kormányzás után pedig tavaly áprilisban a Márki-Zay Péter arcával „támadó”, az egységesség és a szakértelem látszatával házaló balliberális konglomerátum minden korábbinál nagyobb vereséget szenvedett.
A 2022-as esztendő hátralévő része a háború, a szankciók és a világpolitika alakulása miatt egyre borúsabban alakult, a koronavírus-járvány utáni visszapattanást, az uniós szinten is egyedülállónak mondható növekedést hamar visszafogták a külső körülmények okozta „fékek és ellensúlyok”. Kétségtelen: az uniós forrásokat nélkülözni kénytelen újraindítás során a társadalom széles rétegei, fiatalok, nyugdíjasok és családosok jócskán részesültek az állami juttatásbővítésből, a fogyasztás felpörgött, a statisztikák szerint a tartalékolásra is futotta sokaknak.
De aztán hamar következtek a dilemmák a recesszió és a növekedés esetleges előnyei kapcsán, jöttek az elszabaduló energiaárak, az ársapkák fenntarthatósága körüli viták és kérdőjelek, az Oroszországgal szembeni embargók ellensúlyozásának lehetőségei, stb.
Az új év válsághangulatban köszöntött be, a kormány is átalakult, egymásnak esett a jegybank és a kabinet, miközben az EU-s támogatások ügyét jelenlegi tudásunk szerint sikerült végre rendezni.
Folyamatos újratervezésre kényszerülnek az egyes országok vezetői, akik a legtöbb esetben heves tüntetésekkel és társadalmi elégedetlenséggel kénytelenek szembenézni – nem is beszélve a liberális mainstream sajtó irányából érkező nyomásgyakorlással, például az orosz-ukrán konfliktus kapcsán.
Ráncfelvarrott szuverenista vízió Orbántól
Mindezt tekinthetjük szikár helyzetleírásnak. A következő évtized lehetőségeiről és kihívásairól, az átalakuló világrendből következő kényszerekről és körülményekről Orbán Balázs, a kormányfő politikai igazgatója épp a Mandiner hasábjain ismertette, közvetítette Orbán Viktor miniszterelnök gondolatait, ami világos és átfogó stratégia közös dolgainkkal kapcsolatban.
Lehet vele vitatkozni, akár egyet nem érteni, egy biztos: vannak benne megvalósítható célok és feladatok, melyek egyaránt következnek az előző évtized magyar alapvetéseiből és a minket körülvevő világ alakulásából. Ez a szuverenista politika újragondolása, a szétkapcsolás helyett az összekapcsolást javasoló tézisgyűjtemény.
Adott tehát egy bizonytalan és válságos szituáció, továbbá egy tizenkét éve egyértelmű társadalmi felhatalmazással dolgozó kormány, megerősített és az aktuális környezethez igazított, világos vízióval. A diktatúrázást és a putyinizációt most hagyjuk, az maradjon csak meg az orbáni kormányzást tudatosan vagy tudattalanul félreértelmező köröknek.
Mi az, ami bántóan hiányzik a képletből (túl a békén, Putyin és az európai főhatalmak észhez térésén)? Nem kicsit, nagyon. Nos, az nem más, mint az előző évtizedben: egy konstruktív, épkézláb javaslatokkal, színvonalas kritikával élő ellenzék.
Persze ez is afféle sztereotípia, sőt evidencia már, mondhatni, ebből a szempontból kár is rajta rugózni. Továbbra is Gyurcsány dominálja Orbán Viktor kihívóinak elaprózódott táborát, melynek tagjai – s ez tavaly április óta egyre látványosabb – egymást legalább annyira rühellik, mint közös ellenségüket.
A miniszterelnök nevének haragos mondogatása lassan három évtizedes fixáció a balliberális térfélen, nem tudnak lejönni róla, s miközben a reménybeli (?) választási győzelmük különböző receptjeit „égetik oda”, a tagadáson és a demagóg ígérgetéseken túl épkézláb elképzelésük nincs az ország jövőjével kapcsolatban. Annyira unalmas!
Ez jutott az ellenzéki szavazóknak!
Mégis, ez ma a magyar belpolitika, s így évkezdetkor azért
- A DK „televíziót” indított, az egyik adásba az elvileg konzervatív Bod Péter Ákost is sikerült elcsábítani, megtudhattuk, hogy Győzike egyszer megkergette Vágó Istvánt, ahogy egy másik műsorból azt is, ha (árnyék)belügyminiszter lehetne, Kuncze Gábor „elvitetné” Kálmán Olgát. Emellett csináltak egy árnyékkormányt, csupa DK-s politikussal, és feszt csábítják el a többi párt politikusait. Erőt sugároznak, Gyurcsány pártelnök pedig szabadversekben fasisztázza a kormányt. Ezért a produkcióért e válságos időszakban alig több mint 10 százalékos támogatottság „jár”, ami még így is elegendő az aranyéremhez az ellenzéki tabellán.
- A Momentum eközben a rezsitámogatási tárgyalásokat bojkottáló gyurcsányista polgármestereknek üzenget, aggregátorokat visz Ukrajnába, és különutas politikát próbál összetákolni, egy „államférfi” vezetésével, aki olykor „kitartásra” buzdít. És mind nagyon várják, hogy Donáth Anna visszatérjen a szülési szabadságról.
- A Jobbik a szavak szintjén ugyancsak felmondta a Jakab Péter elnöksége idején formálódó ellenzéki társbérletet, elsősorban Gyurcsányékkal, egyébiránt erősen láthatósági (és hitelességi) problémákkal küzd.
- Akárcsak az LMP, melynek első embere, Ungár Péter azért igyekszik beszállni a fideszes felvetések nyomán kialakuló intellektuálisabb diskurzusba, érvelni és ellenérvelni – természetesen szintén az önállóság arculatát építve. Egyelőre szerény sikerrel.
- A szocialisták most felvették az előválasztás zászlaját (hiába), vezetőik, Komjáthi Imre és Kunhalmi Ágnes azonban inkább csendben vannak, a balatoni szabadstrandokért való küzdelem helyét pedig a Rezsi Stop (kissé ködös) kampánya és az apparátus kényszerű leépítése vette át. Az ötszázalékos parlamenti küszöb elérése náluk ugyancsak inkább cél, mintsem eszköz.
- A Párbeszéd részéről Szabó Tímea és Tordai Bence biztosítja a hangerőt, a frakció pedig a tagságot. Közben első számú exportterméküket, Karácsony Gergely főpolgármestert már nemcsak a DK-vezér, hanem az egykor társutas MSZP sem öleli keblére. Finoman szólva.
- Új szereplő a porondon Jakab Péter, ám a pár hónapos csúszással immár a bíróságon is bejegyzett A nép nevében mozgalom legfeljebb a Facebook-on ér el sikereket, hiszen azzal a produkcióval, hogy új választásokat követel, legfeljebb a Duma színházba juthatna be a parizeres exjobbikos képviselő, a parlamentbe még egyszer már nem.
- A mindenki által megtagadott MZP közben már új pártot alapít, az EP-választáson saját listát állítana – kérdés, 2024-ben képes lesz-e megtartani a hódmezővásárhelyi polgármesterséget. Nem tennénk rá nagy tétekben.
- A vetélkedők táborát gazdagítja a Mi Hazánk és a Magyar Kétfarkú Kutyapárt is – programjuk ismertetésétől most eltekintenénk.
Mindenesetre ez így együtt az orbáni politikával szembeni alternatíva, ami a kevésnél is kevesebb. Ha ez az egész galeri nem képes érdemi mennyiségű szimpatizánst maga mellé állítani akkor, amikor a rendszerváltozás óta eltelt időszak talán legnehezebb éveit éljük, az mindennél jobban mutatja:
