Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogyan jutott el az MSZP Botka László menesztéséig, akkor ezt a politológia többféle elemzési szintjén is megtehetjük. Van egy aktuálpolitikai szint, van egy, a politikai erőviszonyokkal foglalkozó középtávú szint, s van egy mélyebb, egy politikatörténeti korszakot vizsgáló, abból kiinduló és következtetéseket levonó szint. Azt is mondhatnánk, hogy az aktuálpolitikai elemzés a rövid távú, az erőviszonyokkal foglalkozó elemzés a középtávú, míg a korszakokkal foglalkozó analízis a hosszú távú folyamatokkal foglalkozik. Nézzük tehát ezeket külön-külön.
Aktuálpolitikai szinten azt mondhatjuk el, hogy Botka László láthatóan képtelen volt megvalósítani a baloldali összefogást, a közös párt- és egyéni képviselői listát, a felkért pártok sorra-rendre mondták le a vele és a szocialistákkal való egyeztetést. Szerepet játszik ebben Botka erősen katonás-őrmesteres fellépése is, de még inkább az, hogy a közvélemény-kutatások alapján nemhogy javított volna az MSZP népszerűségén, hanem, éppen a legfrissebb felmérések szerint, már a tíz százalékot sem érték el a szocialisták. Botka tehát eredménytelen volt, s ezt semmilyen ígérettel, retorikával, könyörgéssel és kérleléssel sem ellensúlyozhatta.
Nem beszélve arról a szarvashibájáról, hogy a DK-val Gyurcsány Ferenc kizárásával próbált megegyezni. Én tökéletesen megértem Botkát annyiban, hogy úgy vélte, Gyurcsánynak háttérbe kell vonulnia, ám az teljesen irreális elvárás volt, hogy a DK vezetése építse le Gyurcsányt. Mindenki számára nyilvánvaló volt és ma is az, hogy a Demokratikus Koalíció és Gyurcsány Ferenc egy és ugyanaz, Gyurcsány nélkül semmiféle DK nem képzelhető el, Gréczyk és Varjúk, valamint Vadaik itt abszolút nem játszanak. Tehát amit tartalmilag érthetőnek gondolhatunk, az a gyakorlati politikai egyezkedés során elképzelhetetlen és megvalósíthatatlan. Botkának sokkal inkább azt kellett volna hangsúlyoznia, hogy az MSZP a DK nélkül kíván eredményeket elérni.
Középtávú, az erőviszonyokat vizsgáló megközelítésben Botkának azért pecsételődött meg a sorsa, mert valójában kívül maradt az MSZP elitjén, ami ebben az esetben döntően a budapesti elitet jelenti. Ő igazából mindig is egy szegedi politikus volt, és az is maradt. Ott jól érezte magát, vezető volt, irányította a folyamatokat, mindenki neki szalutált. Csúnyán azt is mondhatnánk, hogy a saját szemétdombját megtalálta, és ott nagyokat kukorékolt. Közben viszont elmulasztotta az MSZP-központtal kiépíteni a kapcsolatokat, s megszervezni saját hálózatát. Korábban még a választmány élére sem választották meg, be is vágta akkor a durcát és szaladt vissza Szegedre. Majd gondolt egy nagyot és elhatározta, hogy a párt élére ugrik. Ám ez így nem megy!
Utólagosan látható szerencsétlensége, hogy hozzászokott a teljhatalmú irányításhoz, és ezt akarta megvalósítani az MSZP miniszterelnök-jelöltjeként is. Megtanult egy vezetői attitűdöt, és ezt akarta érvényesíteni. Ám semmit nem tett előzetesen azért, hogy erre esélye legyen a szocialisták élén. Egy elnyert vezetői funkció semmit sem ér, ha a vezetőnek már eleve nincsenek meg az eliten belüli szövetségesei, emberei, bizalmasai, akiknek akármikor hátat fordíthat (mert nem fogják belevágni a kést), s akik mindig és mindenkor kiállnak mellette a konfliktusok idején is. Úgy látom, hogy Botka László nem értette meg az előzetes hálózatépítés alapvető követelményét, és ezért el kellett buknia – a saját kárán kellett megtanulnia a politológiában már jól ismert leckét.
Vagyis nem tudta a belső erőviszonyokat a maga oldalára fordítani, végül is nem tudott helyi kiskirályból központi nagykirály lenni. A végén nem maradt más hátra, mint hogy bűnbakokat keresett egyfelől az MSZP-n belül és persze azon kívül, az ősellenség Fideszben is. Emberileg érthető, tartalmilag üres magyarázkodás maradt mindez.
Ha viszont hosszú távon szemléljük Botka elbukását, akkor azt kell kiemelnünk, hogy elsősorban és döntően azért kellett veszítenie, mert ő is régi gárda, a posztkommunista utódpárt tagja. Egy letűnt korszak embere, s ezen semmiféle ráolvasással, hókuszpókusszal, nagy ígéretekkel sem lehetett segíteni.
Ugyan komolyan gondolta Botka, amikor arról beszélt, hogy a 2010 előtti korszak bukott politikusainak vissza kell vonulniuk, akkor ebből ő tényleg kihúzhatja magát, és úgy tehet, hogy neki semmi köze sincs a szocialisták gyászos kormányzásának dolgaihoz? Ugyan elhihette, hogy az emberek – nemcsak a jobb-, de még a baloldalon is – elfogadják azt, hogy ő pusztán csak egy előkelő idegen volt a 2002–2010 közötti időszakban? Ez képtelen vállalkozás volt, és ez a képtelen vállalkozás el is bukott.
Korábban egy cikkemben leírtam már, ezért itt csak röviden utalok rá, hogy egy korszakot átfogó elemzői szemmel nem történik más, mint hogy egy, a korábbi pártállami rendszert működtető párt utódpártja, annak sok tekintetben változatlan elitjével és káderrétegével együtt végre eltűnik a történelem süllyesztőjében. Ez a folyamat megkerülhetetlen és szükséges is, hiszen a Magyar Szocialista Párt még arra sem volt képes, hogy világosan és egyértelműen elhatárolódjon a múltjától. Csehországtól Szlovákián és Lengyelországon, Szlovénián és a balti államokon át mindenütt eltűntek, vagy csak darabjaikban, szilánkjaikban léteznek még posztkommunista politikai pártok, de hogy érdemben már nem tudják befolyásolni a kormányzásért folytatott küzdelmet, az biztos.
Itt pontot is tehetnénk Botka és az MSZP látványos vergődésének eddigi történetére, de érdemes mégis előre nézni, s feltenni a kérdést hűvös tárgyilagossággal: vajon milyen lehetőségek állhatnak az MSZP előtt a következő időszakban? (Ha állnak egyáltalán.) Nos, úgy vélem, három lehetőségük maradt.
Az első, hogy így, „botkátlanítottan” mégis belehullanak Gyurcsány ölelő, egyben halálos karjaiba. Annál is inkább, mert már szinte egy szinten áll a két párt népszerűsége (illetve népszerűtlensége). Mondanom sem kell talán: ez a döntés végleges felszámolódásukat jelentené.
A második, hogy találnak egy új jelöltet a saját politikusaik között. Ez nem lesz könnyű, ráadásul a jelenlegi felhozatalban nem találni egyetlen szoci politikust sem, aki egy új korszakot el tudna indítani. Ha muszáj lenne, leginkább talán Hillert Istvánt találhatnák meg a jelölti posztra, ám ő is mélyen beágyazódott a kudarcos szocialista kormányzás időszakába.
A harmadik lehetőség, hogy egy külső személyt, egy baloldallal szimpatizáló „szakembert” húznak elő a kalapból. Sokan emlegetik ezzel összefüggésben Medgyessy Péter mint szakértő nevét, akivel sikerült megnyerniük a 2002-es választásokat. Hozzáteszem: Medgyessy csak félig volt külső ember, ráadásul a 2002-es váratlan szocigyőzelem sem pusztán rajta múlott, hanem egy brutális és mocskos kampányon, amely mögött Gyurcsány Ferenc állt. Ezzel együtt, egy Andor László-féle jelenség lehet, hogy többet segítene rajtuk, mint egy lejáratódott MSZP-s káder, ám az MSZP zuhanórepülésén ő is legfeljebb lassítani tudna.
Ráadásul úgy gondolom, hogy az MSZP-nek már régen nem tűzoltásban kellene gondolkodnia, hanem elfogadni a tartós ellenzéki létet, s hosszú távon kellene újraépíteniük a pártot egy, a pártállami múltjától végleg megszabadult, modern szociáldemokrata képződmény létrejöttét tűzve ki célul. Az MSZP-nek a régi gárdától végleg meg kellene szabadulnia, s reménykedniük kellene abban, hogy jön egy fiatal, tehetséges politikus, aki egy Helmut Schmidt vagy Felipe Gonzalez színvonalán lesz képes új arculatot adni a pártnak – vagy már egy új pártnak.
De én úgy látom, hogy az MSZP alkalmatlan arra, hogy hosszú távon gondolkodjon. Akkor viszont csak egy alternatíva marad számukra: a széthullás.
A szerző politológus
(Fricz Tamás, magyaridok.hu)
