Ónody Éva újságíró, aki korábban a Pest megyei Hírlap, majd az Új Tükör munkatársa volt, az ’56-os emlékévben kötetbe gyűjtötte azokat az írásait, amelyek 12 forradalmár történetét mesélik el. Hőseit 1987 és 1990 között ismerte meg; Pongrátz Gergelyhez közeli barátság fűzte.
Könyve előszavában így fogalmaz: „Szeretném eljuttatni azokhoz a generációkhoz is, akiket személyesen nem érinthetett meg 1956 szellemisége, ez a történelmi remény”.
„Az a pár év – 1987-1990 –, amikor személyesen megismerhettem őket, a lassan hazalátogató forradalmárokat – akik a kötél általi halál elől menekültek el az országból, vagy a börtönből szabadultak –, szívszorítóan szép korszak lett az életemben: szemtől szembe találkozhattam velük, a számomra még szinte puskaporszagú harcosokkal és rajongással, megilletődötten néztem föl rájuk. Valahogyan úgy, mint az ókori görögök tekinthettek isteneik szoborba öntött alakjaira. Magam is csodálkoztam néha, hogy az évtizedek sem törölték ki felnőtt valómból az érettségiző kislányt, aki ’56-ban voltam” – írja honlapján az Ők, mind a tizenketten című kötet szerzője, Ónody Éva.
Az írónő a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorában elmondta: nagyon szereti a könyvében felvonultatott személyeket. „Nem csak személyes ismerőseim, de némelyikük szinte a barátom is volt” – fogalmazott. Mint mondta, azért választotta ezt a 12 személyt, hogy asszociálni is lehessen a 12 bibliai tanítványra, hiszen – mint mondta – van közöttük egy Júdás is, aki hűtlen lett az ’56-os eszmékhez, és önmagához.
Az írónő 1989-ben még a kerekasztal-tárgyalások idején megfogalmazott egyfajta követelést a határon túli magyarságról, illetve az állami vagyon elherdálásának tilalmáról is írt. Ónody Éva úgy fogalmazott: mikor ezt megpróbálta megjelentetni, senki nem volt hajlandó közölni az írását.
Az írónő a műsorban mesélt Krassó Györgyről is, aki – mint mondta – szenzációs személyiség volt. „Úgy nem sokan tették magukévá az 56-os eszméket, mint ő” – fogalmazott.
Elmesélte azt is, hogy az Új Tükörnél Bem anyónak nevezték. Itt Fekete Sándor volt a főszerkesztője, aki 9 évet kapott Hungaricus című írásáért, és ebből 6-ot le is ült. „Majd Aczél György díszpintye lett”, mert – ahogyan Ónody fogalmazott – Aczél szerette mutogatni, hogy akkora a demokrácia, hogy még egy ellenforradalmár is főszerkesztő lehet.
Fekete később állami díjas is lett, Ónodyék pedig mellészegődtek.
Írni a sorok között
Ónody 1972-ben írt az erdélyi magyarokról – akkor, amikor még alig fordult elő, hogy valaki átjutott. „Sándor azt mondta, úgy dolgozzatok, hogy a sorok között mindent megírjatok, virágnyelven szóljatok, és akkor minden jöhet”. Az írónő a műsorban aláhúzta: 1956 ott kellene, hogy legyen a következő generációk tudatában és szívében.
A könyv az 1956-2016, a Magyar Szabadság Éve támogatásával valósult meg; a pályázat célja az volt, hogy feltérképezzék azokat a forradalmárokat, akiket még nem vettek nyilvántartásba – fogalmazott Ónody Éva. Ilyen például dr. Jeney János, akit szintén megismerhetünk a könyvből.
„Dr. Jeney János örök példaképünk, aki soha többet nem léphetett a katedrára, mikor kiderült, hogy jelentős szerepet töltött be Battonyán a forradalomban. Bejött érte két gengszter a latin órára, belekaroltak, és a tanár urat szó nélkül kivezették.”
A legmegrázóbb az a történetsorozat, amely Bük János monológja címmel szerepel a kötetben. Ónody Éva azt mondta: szomorú dráma ez a kádári bosszúról, ahogyan gyötörték, majd kivégezték a forradalmárokat. Kivitték Kárpátaljára, ám az ENSZ értesült ezekről és visszahozták őket. Később ismét figyelték, majd beidézték. A monológ legértékesebb drámája az az, ahogyan Bütyök, aki akkor 17 éves volt, végigélte mindazt a szenvedést, amiben neki, és mindenkinek része volt – fogalmazott Ónody Éva.
(A címlapképen: Tüntető tömeg a Bem-szobornál 1956. október 23-án. MTI Fotó: Munk Tamás)
(hirado.hu)