in

„A​ ​bombatölcsérekből lett a temető” – Imre atya hat évtizeden át hallgatott az 56-os kiállásáról (PS-interjú!)

​A​ ​kis​ ​pestszentlőrinci​ ​templom​ ​hívei​ ​alaposan​ ​meglepődtek,​ ​amikor​ ​- ​több​ ​mint​ ​fél​ ​évszázaddal​ ​a forradalom​ ​után​ ​-​ ​kiderült,​ ​hogy​ ​lelki​ ​atyjuk, Varjú​ ​Imre​ ​a​z 1956 utáni ​megtorlás​ ​egyik​ ​áldozataként​ éveket töltött​ ​börtönben.​

A​ ​kis​ ​pestszentlőrinci​ ​templom​ ​hívei​ ​alaposan​ ​meglepődtek,​ ​amikor​ ​- ​több​ ​mint​ ​fél​ ​évszázaddal​ ​a forradalom​ ​után​ ​-​ ​kiderült,​ ​hogy​ ​lelki​ ​atyjuk, Varjú​ ​Imre​ ​a​z 1956 utáni ​megtorlás​ ​egyik​ ​áldozataként​ éveket töltött​ ​börtönben.​ Az​ ​atya​ ​soha​​ ​senkinek​ ​nem​ ​beszélt​ ​arról,​ ​hogy​ ​milyen próbatételeken​ ​ment keresztül.​ ​Beszélgetésünkkor​ ​is​ ​szűkszavú volt,​ aki ​mindig​ ​kiemeli,​ ​hogy​​ ​csak​ ​tette​ ​a​ ​dolgát,​ ​amire felesküdött.

VÉSZABÓ NOÉMI – PestiSrácok.hu

A​ ​sötétzárkában​ ​kötelező​ ​volt​ ​hanyatt​ ​feküdni​ ​a​ ​priccsen.​ ​ ​A​ ​kezeket​ ​a​ ​takaró​ ​fölött​ ​kellett​ ​tartani, nehogy​ ​öngyilkosságot​ ​kövessenek​ ​el​ ​az​ ​elítéltek.​​ ​A​ ​börtönőr​ ​időközönként​ ​benézett​ ​az​ ​ajtón​ ​lévő kis​ ​nyíláson.​ ​Legalább​ ​húsz​ ​évig​ ​visszatért​ ​álmaimban​ ​ez​ ​az​ ​emlékkép,​ ​ahogy​ ​nyikorog​ ​a​ ​kis kémlelőnyílás​ ​és​ ​beles​ ​a​ ​foglár.​ ​Nem​ ​féltem,​ ​bár​ ​néha​ ​éjszakánként​ ​hallom​ ​csizmájának​ ​rúgását​ ​a cellaajtón.​ ​Jó​ ​fölébredni,​ ​hogy​ ​már​ ​csak​ ​egy​ ​rossz​ ​álom,​ ​ami​ ​régen​ ​valóság​ ​volt.

Mivel​ ​“érdemelte​ ​ki”​ ​a​ ​börtönéveket?

 

1956.​ ​november​ ​4-én​ ​fiatal​ ​papként​ ​a​ ​reggeli​ ​szentmisére​ ​készültem,​ ​majd​ ​a​ ​Bakáts​ ​téri​ ​kórházba igyekeztem​ ​a​ ​betegekhez.​ ​Az​ ​Üllői​ ​út​ torkolatában​ ​három​ ​szovjet ​tank​ ​állt,​ ​egyik​ ​a​ ​Duna​ ​felé,​ ​a​ ​másik a​ ​Múzeum​ ​körút​ ​felé,​ ​míg​ ​a​ ​harmadik​ ​az​ ​Üllői​ ​út​ ​felé​ ​nézett​ a ​csövével​, fenyegetően.​ ​​Észrevettem, hogy​ ​egy​ ​ember​ ​fekszik​ ​az​ ​úttest​ ​közepén.​ ​Odasiettem,​ ​már​ ​halott​ ​volt,​ ​lelőtték​ ​a​ ​szovjet​ ​katonák. Behúztam​ ​a​ járdaszegélyre,​ ​feloldoztam.​ ​​

Akkor​ ​“valami”​ ​azt​ ​súgta,​ ​hogy​ ​nekem​ ​el​ ​kell​ ​jutnom​ ​a kórházba,​ ​mert​ ​ott​ ​feladatom​ ​lesz. 1956​ ​novemberén​ csendes,​ ​hűvös​ ​ősz​ ​volt.​ ​A​ ​reverendámra​ ​ballonkabátot​ ​húztam,​ ​magamhoz vettem​ ​az​ ​oltári​ ​szentséget​ ​és​ ​elindultam.​ ​A​Kálvin​ ​téren​ ​át​ vezetett​ ​az​ ​utam,​ ​láttam​ ​a​ ​tankokat,​ ​de nem​ ​lőttek​ ​rám.​ ​Kísért​ ​egy​ ​kiskatona​ ​a​ ​géppisztolyával,​ ​egymás​ ​szemébe​ ​néztünk, mégsem​ ​lőtt, pedig​ kiadták​ ​ ​a​ ​szovjet​ ​katonáknak,​ ​hogy​ ​aki​ ​él​ ​és​ ​mozog,​ ​le​ ​kell​ ​lőni!​ ​Istenem:​ ​mi​ ​játszódhatott​ ​le akkor​ ​abban​ ​a​ ​kiskatonában, ​milyen​ ​viszonyban lehetett​ ​az​ ​Istennel,​ ​a​ ​pópájával?​ ​Hiszen​ ​a hadseregben​ ​azt​ ​mondták:​ ​ölj!​ ​Otthon​ ​pedig​ ​azt​ ​mondták​ ​családtagjai:​ ​szeress!

Nem​ ​félt?

Nem.​ ​Megígértem​ ​a​ ​betegeknek,​ ​elviszem​ ​az​ ​oltári​ ​szentséget,​ ​csak​ ​ez​ ​érdekelt!​ ​A​ ​Bakáts​ ​téri kórházat​ ​lőtték,​ ​így​ ​minden​ ​beteget​ ​levittünk​ ​a pincébe,​ ami​ ​viszonylag​ bombabiztosnak​ ​tűnt.​ ​A koraszülött-osztály​ ​elektromos​ ​központját​ ​megsemmisítették,​ ​így​ ​megszűnt​ ​az​ inkubátorokban​ ​az éltető​ ​meleg,​ ​mely​ ​életben​ ​tartotta​ ​a​ ​kisbabákat.​ ​

Nyolcvankét​ ​kisbaba​ ​került​ ​le​ ​az​ ​alagsorba.​ ​​Minden gyermek​ ​homlokán​volt​ ​egy​ ​szám,​ ​amihez​ ​ ​tartozott​ ​egy​ ​név.​ ​A​ ​ ​főnővér​ ​ismerte​ ​a​ ​számokhoz​ ​tartozó neveket.​ ​Kérte,​ ​hogy​ ​kereszteljem​ ​meg​ ​a​ ​kisbabákat,​ ​mielőtt meghalnak…​ ​Néhányan​ ​maradtak​ ​csak életben​ ​a​ ​nyolcvankettőből.​ ​A​ ​téri​ ​bombatölcsérekből​​ ​lett​ ​a​ ​temető.​ ​A​ ​halottakra​ ​ ​meszet​ ​szórtunk, így engedtük​ ​le​ szegényeket​ ​a​ ​földbe.​ ​Négyszer​ ​voltam​ ​a​ ​halál​ ​közelében,​ ​talán​ ​a​ ​Jóisten​ ​azért​ ​tartott életben,​ ​mert​ ​dolgom​ ​volt​ ​még…​ ​Azt azonban​ ​ ​nem​ ​sejtettem,​ ​hogy​ ​oly​ ​sokára​ ​térhetek​ ​csak​ ​haza.

Ez​ ​szörnyű​ ​próbatétel​ ​papnak,​ ​embernek.

Amikor​ ​a​ ​ ​kórházból​ ​visszamehettem​ ​a​ ​papi​ ​szemináriumba​ ​-​ ​ ​ahol​ ​száz​ ​kispap​ ​várakozott​ ​- elmeséltem​ ​nekik​ ​kórházi​ ​„élményeimet”.​ ​Van​ egy​ ​latin​ ​mondás,​ ​mely​ ​szerint​ ​„a​ ​szó​ ​elszáll,​ ​az​ ​írás megmarad”.​ ​Éjszaka​ ​harminc​ ​kispap​ ​írta​ ​le​ ​beszámolómat​ ​és​ ​titokban​ ​másoltuk​ ​le​ százötven példányban,​ ​hogy​ ​eljuttassuk​ ​az​ ​emberekhez,​ ​mi​ ​történik​ ​Magyarországon,​ ​hiszen​ ​a​ ​rádió,​ ​a​ ​Szabad Európa​ ​és​ ​az​ ​újságok​ ​is​ ​más-más​ ​híreket​ ​közöltek.

Varjú Imre atya és idősebb Lomnici Zoltán, aki közel négy évtizeden keresztül úgy járt az atya miséire,hogy soha nem hallotta a börtönévekről mesélni

Meddig​ ​tartott​ ​ez​ ​a​ ​rendhagyó​ ​sajtómunka?

​Nem​ ​sokáig,​ ​1957.​ ​május​ ​10-én​ ​mentem​ ​haza​ ​a​ ​hittanórámról,​ ​s​ ​látom,​ ​hogy​ ​a​ ​plébánia​ ​előtt​ ​áll​ ​egy fekete​ ​Volga.​ ​Két​ ​nyomozó​ ​és​ ​egy​ ​sofőr​ várt,​ ​ ​akik​ ​közölték​ ​velem,​ ​hogy​ ​azt​ ​kell​ ​tennem,​ ​amit​ ​ők mondanak.​ ​A​ ​szobámban​ ​mindent​ ​kiforgattak,​ ​házkutatást​ ​tartottak​ ​és​ ​ ​elvitték​ ​az​ írógépemet,​ ​amin írtuk​ ​a​ ​kispapokkal​ ​azt​ ​a​ ​bizonyos​ ​brosúrát.​ ​

Bevittek​ ​a​ ​Gyorskocsi​ ​utcába,​ ​ahol​ ​harminc​ ​napon​ ​át hallgattak​ ​ki. A​ börtönben​ ​nem​ ​néztek​ ​sehová​ ​az​ ​ablakok,​ ​csak​ ​sejteni​ ​lehetett,​ ​hogy​ ​egy​ ​zárt​ ​udvarra​ ​nyílhatnak​ ​a résnyire​ ​hagyott​ ​táblák.​ ​Egyszer​ ​berepült egy​ ​gyönyörű,​ ​színes​ ​pillangó​ ​-​ ​,​ ​onnan​ ​jött,​ ​ahol​ ​ ​szabadon élnek​ ​ ​az​ ​emberek.​ ​Mint​ ​egy​ ​hírnök​ ​repkedett​ ​ ​cellámban,​ ​azt​ ​üzente,​ ​hogy​ ​bár​ nem​ ​vagyok​ ​szabad, de​ ​a​ ​lelkemet​ ​nem​ ​tudják​ ​láncra​ ​verni!​ ​ ​A​ ​színes​ ​pillangó​ ​váratlan​ ​megjelenése​ ​meghatott,​ ​könnyeket csalt​ ​​szemembe. Soha​ ​többé​ ​nem​ ​történt​ ​velem​ ​hasonló.

Mi​ ​történt​ ​a​ ​kihallgatások​ ​után?

Elvittek​ ​bennünket​ ​a​ ​Markó​ ​utcába,​ ​ahol​ ​egy​ ​négyszer​ ​két​ ​méteres​ ​cellában,​ ​emeletes​ ​vaságyon​ ​volt négy​ ​szalmazsák.​ ​Előfordult,​ ​hogy​ ​ ​a​ ​cellában​ ​tizenegyen​ ​sínylődtünk. Vártuk​ ​a​ ​tárgyalást​ ​s​ ​közben​ ​a​ ​poloskákat​ ​próbáltuk​ ​irtani​ ​magunk​ ​körül.​ ​Később​ ​rájöttünk,​ ​hogy​ ​– ugyan​ ​utálatos​ ​állatok ​-​ ​mégsem​ ​kéne​ ​gyilkolni​ ​őket,​ ​hanem​ ​összegyűjtöttük,​ ​szalmaszálakból pályákat​ ​építettünk​ ​és​ ​futtattuk​ ​a​ ​bogarakat.​ Versenyeztünk​ ​a​ ​kiéheztetett​ ​poloskákkal,​ ​kié​ ​ér​ ​be​ ​a célba​ ​előbb…​ ​Az​ ​ember​ ​képes​ ​lehet​ ​a​ ​játékra,​ ​még​ ​a​ ​halál​ ​közelében​ ​is!

Eddigi tudásunk szerint huszonhatezer​ ​büntetőeljárást​ ​indítottak​ ​az​ ​1956-os​ ​forradalom​ ​ ​után,​​ ​négyszáznál​ ​több​ ​halálos ítélet​ ​született,​ ​ezek​ ​közül​ ​több​ ​mint​​kétszázötvenet​ ​végre​ ​is​ ​hajtottak.​ ​ ​Fölmerült​ ​a​ ​rabokban, hogy​ ​halállal​ ​végződhet​ ​bármelyik​ ​nap?

A​ ​különös​ ​az,​ ​hogy​ ​a​ ​kihallgatások​ ​alatt​ ​mindig​ ​az​ ​kérdezték:​ ​„volt-e​ ​fegyver​ ​nálunk?”​ ​Nekünk, papoknak​ ​nem​ ​volt​ ​fegyverünk,​ ​ezért​ ​„csak” súlyos​ ​börtönbüntetéssel​ ​fenyegettek​ ​minket,​ ​mert​ ​a szabadságharcosoknak​ ​és​ ​betegeknek​ ​elvittük​ ​az​ ​oltári​ ​szentséget​ ​vagy​ ​föloldoztuk​ őket…​ ​Azt mondták,​ ​hogy​ ​„ott​ ​rohadunk​ ​meg​ ​a​ ​börtönben,​ ​s​ ​hogy​ ​évtizedeket​ ​kapunk.”​ ​A​ ​„megrohadáshoz” nem​ ​tudtuk,​ ​hány​ ​évtized​ ​kell,​ ​de​ fiatalok​ ​voltunk.​ ​Első​ ​fokon​ ​hét​ ​évet​ ​kaptam,​ ​másodfokon​ ​levitték négyre.​ ​ ​Akkor​ ​kerültünk​ ​Vácra,​ ​majd​ ​egy​ ​általános​ ​amnesztia​ ​után​ ​„csak” két​ ​év​ ​lett​ ​a​ ​büntetésem, amit​ ​Márianosztrán​ ​töltöttem.​ ​

A​ ​vád​ ​”az​ ​államrend​ ​megdöntése​ ​iránti​ ​szervezkedés”​ ​volt,​ ​amit persze​ ​nem​ ​tudtak bizonyítani,​ ​mint​ ​ahogy​ ​ ​arra​ ​a​ ​sok​ ​szerencsétlen​ ​emberre​ ​sem,​ ​akiket hajnalonként​ ​vittek​ ​kivégezni.​ ​A​ ​kisfogházban​ ​hallottuk​ ​a​ ​kivégzéseket, ​volt,​ ​aki​ ​„Isten​ ​áld​ ​meg​ ​a magyart”​ ​felkiáltással​ ​ment​ ​a​ ​halálba.​ ​Soha​ ​nem​ ​hallottunk​ ​átkozódást.​ ​„Éljen​ ​a​ ​szabadság,​ ​éljen​ ​a haza”!​ ​-​ ​ilyen​ ​és hasonló​ ​mondatokat​ ​kiáltottak​ ​a​ ​halálba​ ​menők.

Mint​ ​a​ ​wales-i​ ​bárdok…

Igen,​ ​és​ ​ezt​ ​lehetett​ ​még​ ​fokozni. Átkerültünk​ ​a​ ​szigorított​ ​börtönbe,​ ​ahol​ ​éheztünk,​ ​fáztunk.​ ​Nagyon kemény​ ​hidegek​ ​jártak​ ​Márianosztrán azokban​ ​az​ ​időben.​ ​Mégis​ ​letelt​ ​​két​ ​évem,​ ​és​ ​amikor​ ​Kádár meghirdette​ ​az​ ​ ​amnesztiát,​ ​mely​ ​szerint​ ​az​ ​ ​öt​ ​évnél​ ​nem​ ​súlyosabb​ ​büntetéseket megfelezik, szabadultam.​ ​A​​ ​napra​ ​is​ ​emlékszem:​ ​1959.​ ​május​ ​10-én.

Úgy tudjuk, a börtönben​ ​titokban​ ​tartottak​ ​szentmisét​ ​is.

Ahhoz​ ​bor​ ​kellett,​ ​ostya​ ​és​ ​szent​ ​szöveg.​ ​Hála​ ​Istennek,​ ​kioktattak​ ​minket​ ​az​ ​öreg​ ​rabok,​ ​hogy​ ​a havonta​ ​megengedett​ ​tisztasági​ ​csomag​ cseréjénél​ ​van​ ​lehetőségünk​ ​kijátszani​ ​az​ ​őröket.​ ​Valami csoda​ ​folytán​ ​megmentettünk​ ​egy​ ​ceruzabelet,​ ​cigarettapapíron​ ​üzentünk​ a​ kintieknek,​ ​hogy​ ​kérünk mazsolát,​ ​kovásztalan​ ​kenyeret​ ​és​ ​varrjanak​ ​törülköző​ ​szegélyébe​ ​muszlinra​ ​írt​ ​miseszöveget.​ ​Ezt rejtették​ ​a​ ​többi​ruha​ ​közé.​ ​A​ ​mazsolát​ ​beáztattuk​ ​vízbe,​ ​megerjedt​ ​néhány​ ​nap​ ​alatt,​ ​így​ ​a három-négy​ ​csepp​ ​erjedt​ ​mazsola​ ​ ​vízzel​ ​keverve​ ​kiváltotta​ ​a​ misebort.​ ​Minden​ ​nap​ ​tartottunk csendes​ ​elmélkedést​ ​vagy​ ​misét,​ ​s​ ​mondtuk​ ​a​ ​rózsafüzért.​ ​Majdnem​ ​„otthon”​ ​éreztük​ ​magunkat!

Dokumentum film készül Varjú Imre atya szerényen elhallgatott 56-os kiállásáról – A képen Vészabó Noémi, id. Lomnici Zoltán és az atya.

Áruló​ nem​ ​akadt​ ​ ​a​ ​cellatársak​ ​között?

Márianosztrán​ ​csak​ ​papok​ ​voltunk​ ​egy​ ​cellában,​ ​így​ ​áruló​ ​nem​ ​lehetett​ ​közöttünk,​ ​aki​ ​jelentett​ ​volna. Vácon​ ​viszont​ ​betettek​ ​közénk​ ​egy-egy​ közbűntényest,​ ​akik​ ​figyelték,​ ​mit​ ​beszélünk,​ ​de​ ​mi​ ​ezt​ ​tudtuk. Szabadulásom​ ​után​ ​még​ ​legalább​ ​tizenöt​ ​évig​ ​figyeltek.​ ​Előfordult,​ ​hogy​ ​volt​ aki​ ​megmondta,​ ​ha​ ​a közelemben​ ​van,​ ​úgy​ ​beszéljek,​ ​hogy​ ​arról​ ​ő​ ​jelentést​ ​ír.​ ​Azt​ ​javasolta,​ ​hogy​ ​itassam​ ​le,​ ​mert​ ​nagyon szereti​ ​az​ ​alkoholt, így​ ​részegen​ ​majd​ ​úgysem​ ​emlékszik​ ​semmire,​ ​és​ ​ ​rólam​ ​nem​ ​lesz​ ​mit​ ​jelentenie.

Még​ ​a​ ​nyolcvanas​ ​években​ ​is​ ​figyelték,​ ​kik​ ​járnak​ ​misére.

A​ ​tömegben,​ ​a​ ​szentmiséken​ ​mindig​ ​volt​ ​közöttünk​ ​egy-egy​ ​beépített​ ​ember,​ ​ezért​ ​szigorúan​ ​az evangéliumokra​ ​hivatkoztunk,​ ​más​ ​egyéb​ ​véleményt​ ​nem​ ​hangoztattunk​ ​–​ ​a​ ​hívőkkel​ ​együtt tisztában​ ​voltunk​ ​ ​a​ ​helyzettel.

A​ ​forradalom​ ​leverése​ ​után​ ​a​ ​papok​ ​között​ ​is​ ​akadtak,​ ​akik​ ​ ​együttműködtek​ ​ ​a​ ​megszállókkal​ ​és kiszolgálóikkal.

Egy​ ​emberről​ ​tudok,​ ​de​ ​a​ ​börtön​ ​után​ ​nagyon​ ​gyorsan​ ​letette​ ​a​ ​reverendát.​ ​Kérte,​ ​hogy​ ​soha​ ​ne látogassam​ ​meg,​ ​pedig​ ​jó​ ​barátom​ ​volt.

​A​ ​kilencvenes​ ​években​ ​már​ ​lehetett​ ​mesélni​ ​az​ ​56-os​ ​eseményekről​ ​,​ ​és​ ​sokan​ ​próbáltak egzisztenciát​ ​teremteni​ ​múltjukból.​ ​​Imre​ ​atya,​ ​miért​ ​nem​ ​osztotta​ ​meg​ ​a​ ​történetét? 

Nem​ ​hiszem,​ ​hogy​ ​mártírnak​ ​kéne​ ​gondolnom​ ​magam:​ ​nem​ ​akartam​ ​én​ ​se​ ​forradalmár,​ ​se szabadságharcos​ ​lenni!​ ​Egyszerűen​ ​éltem​ ​a​ ​papi​ hivatásomnak,​ ​szolgálatomnak,​ ​nem​ ​akartam​ ​tőkét kovácsolni​ ​magamnak,​ ​hogy​ ​ezért​ ​engem​ ​később​ ​megdicsérjenek.​ ​ ​A​ ​volt​ ​ ​besúgókat​ ​ ​sem​ akartam bolygatni.

A​ ​gyémánt​ ​misén​ ​szólta​ ​el​ ​magát​ ​a​ ​kalocsai​ ​érsek,​ ​így​ ​derült​ ​ki​ ​a​ ​hívek​ ​számára​ ​Imre​ ​atya története.​ ​Ha​ ​nincs​ ​ez​ ​az​ elszólás,​ ​hívei​ ​és​ ​tisztelői​ ​ ​ma​ ​sem​ ​tudják,​ ​milyen​ ​áldozatot​ ​hozott​ ​a forradalomért.​ ​A​ ​köszönet​ ​nem​ ​is​ ​maradt​ ​el:​ ​ma​ már​ ​a​ ​XVIII.​ ​kerület​ ​díszpolgára,​ ​megkapta​ ​az Emberi​ ​Méltóságért​ ​díjat​ ​és​ ​ ​a​ ​legmagasabb​ ​állami​ ​kitüntetést.

Jól​ ​esnek​ ​a​ ​kitüntetések,​ ​de​ ​ ​nem​ ​vártam​ ​semmit.​ ​Az​ ​Úristen​ ​másképpen​ ​fizet​ ​nekünk​ ​az​ ​elmúlt​ ​idők cselekedeteiért!

A fotókat Dézsy Zoltán a Varjú Imre atyával készülő dokumentumfilmje nyári forgatásán rögzítette.
(Vészabó Noémi, pestisracok.hu)

Vélemény, hozzászólás?

Loading…

0

Nekik csengettek – Ütött a szcientológusok órája: végre rájuk szállt a NAV

Szél Berni sivalkodó kisasszonynak a fejébe belállt valami – a kormány