Néhány nappal Nyers Rezső miniszter elvtárs halála után (aki anno egyike volt az 1956 %-osan moszkovita gyilkos-kompániának), s 28 évvel a kém Acsádi Endre, valamint a vietnámi veterán hadnagy elvtárs 1990-es „halála” után meghalt az újságíró Aczél Endre úr. Az ember, aki egy teljes emberöltővel túlélte saját magát, olyan csendben ment el, amilyen csendben ártó és átkos tevékenységét folytatta évtizedekig a honi médiában. Végtelenül professzionista szinten, a magyar-gyalázást olyan magasságokba emelve, ahonnan már szinte légypiszoknak tűnt e lángoktól ölelt kis ország. Mit is mondhatnék hát én erről az egyik utolsó mohikánról? Egyáltalán kell-e bármit is mondanom róla? Hiszen népszavás publicisztikái, ATV-s és Klub Rádiós szereplései magukért beszélnek.
Inkább arról emlékezem meg halála kapcsán, hogy miféle legációt hagyott itt nekünk. Hiszen többedmagával ő vitte tökélyre a kádári puhadiktatúra TTT-szimbólumától ékes algoritmusát. Azt a féle újpoletár zsurnaliszta gőgöt, amiben az egykori senkiházik uborkafán felkapaszkodott gyermekei valakikké válva fölényes gőggel néztek le mindent, ami nem Lukács György kótyagos fejéből pattant ki, vagy amire nem lehetett teljes lefedéssel ráilleszteni a marxi közgazdaságtan avíttas kliséit. Ezt a fajta világlátást hagyományozta mai utódaira Aczél. Az ő füstszagú köpönyegéből bújtak ki a mai Hontok és Tóta Wék, korunk Bőtös Botondjai. Nekem pedig fogalmam sincs, hogyan lehetne leginkább jellemezni azt az embert, akinek Orosz József által írt nekrológjához Bánó András bólogat bőszen.
Leginkább talán az lenne helyénvaló, ha halálát valamiféle mérföldkőnek tekinteném. Egyfajta viszonyítási pontnak. S akár minden ilyen régi posztkomcsi nemzetgyalázó troglodita halálakor egy új kijelölési pontot kaphatnék. Pár év, vagy évtized múltán kirajzolódna ezeknek a besúgóknak az összekötött halálpontjaiból egy kemény vonal. Aztán, ha az utolsó is végleg távozna porhüvelyéből – na, meg az általuk cseppet sem szeretett hazából, ahol azért mégiscsak financiálisan igen jófajta karriert eszkábáltak össze maguknak-, ezt a kemény vonalat a keményvonalasok emlékével együtt a felejtés szakadékába lehetne dózerolni. Egyszer, s mindenkorra.
Napkelte, Népszava, Klubrádió… Orosz József, Bánó András, Aczél Endre… Akinek ezek a nevek mára már nem sokat mondanak, az azt sem értheti igazán, hogyan maradt meg a rendszerváltás utáni média a kommunisták kezében. Hogy miként történt a nemzet vagyonának ellopása és magánkézbe juttatása mellett – azzal pontosan egy időben – az épp csak megszületni, vagy inkább újjáéledni készülő nemzeti újságírás elharácsolása. S a szólásszabadságnak valamiféle olyasfajta újraértelmezése, mely szerint a független újságírást függőként zászlaikra tűzők döntötték el egyeduralkodóként a legfőbb etikai szabályokat. Ezeknek a bomlott agyúaknak a fejéből pattant ki többek között, hogy az újságírás mindig is ellenzéki. Ám szocikként vagy szabad madarakként hatalomra kerülve valahogy mindig átsunnyogtak a kormányoldalra. Amiből egyértelműen kiderült, hogy Magyarországon az újságírás csak akkor lehet „igazi”, ha posztkommunista. Akár kormányon van, akár ellenzéken van az MSZMP utódpártja (avagy annak kései fattyai).
Orosz, Bánó, Aczél… Ezek az emberek rengeteg mindent tudtak. S róluk is rengeteg mindent tudtak. Így tartották egymást sakkban, amolyan felfelé mosolygós, alul azonban alsó madárfogással a legérzékenyebb pontot szorító módon. Kölcsönösen kisegítve egymást, és kölcsönösen megtámogatva egymás hazugságait. Hogy irtózatos vagyonok lettek átmentve, hogy egy párt kormányon megtehette, hogy csak látszatmunkát végez, hogy az ország fővárosában magyar emberek szemét lehetett rendőri segédlettel kilőni, az az ő profi pártsimulásuknak volt köszönhető. Az általuk még a rendszerváltás előtt kiépített, ám igazi szerepét csak a többpártrendszerben beteljesítő kommunikációs csatorna, ha lehet, jobban működött most, mint a kádári nómenklatúra idején. Többet is hozott a konyhára. Mind anyagiak, mind elismertség terén. Amihez persze jó adag profizmus kellet.
Hogy profi volt-e Aczél Endre? Mi az, hogy? És pontosan a mérhetetlen profizmusában rejlett tevékenységének magas fokú veszélyessége. Aczél sosem (vagy csak nagyon ritkán) tartozott a nagy hangon hőbörgők közé. Véleményét többnyire rezignált modorban, a témát alaposan körbejárva tálalta a köz asztalára. Csakhogy azt a hagyományt folytatta, miszerint a vélemény és ellenvélemény tekintetében a pillanatnyi érdek határozza meg az újságíró állásfoglalásának milyenségét. Amikor egyesek úgy emlegették őt, a néhai londoni Golden Boyt, mint aki majd a hazai híradózást BBC szintűvé teszi, már akkor tudni lehetett, hogy mit jelent ez. Semmiképp sem a hírek objektív tálalását. Hanem azt a fajta finoman, alig érzékelhetően sunyi, ámde valósnak és igaznak tűnő hírcsomagolási módszert, ami végső soron mindig a háttérben meghúzódó (vagy a nagyon is bevallottan az előtérben álló), megrendelő státuszban lévő érdekcsoport szájíze szerint alakítja a történéseket.
Aczél Endre nem volt könnyű ember. Megedzették őt az évek, a rendszerek, a titkosszolgálatok, a rezindentúrák, és a különféle szerkesztőségek. Halálával a magyargyalázó újságírás pótolhatatlan alakja távozott. Siratják őt régi kémtársai, elvtársai, s mindazok, akiknek karrierjét a lojális párthűség, és nem a tehetség alapján egyengette, akár muszájból, akár anyagiakért cserébe. Egy másik korban, egy másik Magyarországon talán még jó ember is válhatott volna belőle.
Nyugodjék békében!
***
(Ezt a cikket Lovas István temetésének napján, 72 órával Aczél Endre halála után írtam, betartva az általam Lex Lovaskéntmeghirdetett metódust, mely az ellentmondásos személyiségű közszereplők halála utáni hetvenkét órás kegyeleti csendet van hivatva betartani.)
(forrás:vbt.pestisracok.hu)
