„Enyhén szólva dominálta a csütörtöki híreket egy tett, amely a ferencvárosi önkormányzathoz kötődik: felállították a már rég beharangozott BLM-emlékművet. Morfondírozhatnánk azon, hogy egy világjárvány közepén miért a metapolitikai látszatintézkedések fedik le teljes egészében egy baloldali kerületvezetés mindennapjait. Felvethetnénk, hogy ugyan mi közünk van nekünk mindehhez, innen, Közép-Európából. Ezer kérdést is megvitathatnánk, de egyre sincs szükség. Egyszerűen azért nem, mert vannak olyan helyzetek, amikre a reakciót nem magyarázod meg. A fehérvérsejt nem nyújt be kérvényt a kórokozónak, hogy elnézést kérek, mit tetszik errefelé csinálni? A fehérvérsejt megtisztítja a szervezetet a behatoló, idegen entitástól. Nem tesz fel kérdést, nem mérlegel, nem vár ki; cselekszik.
Rendben, némi gondolatkísérletet saját magunkban egy dolog megér. Mégpedig az, hogy a közép-európai fájdalomra – 1956-ot követően – mikor volt kíváncsi a világ? Mikor láttunk Baltimore-ban vagy New Yorkban, Londonban, Párizsban és Újdelhiben tiltakozásokat a székelyek elnyomására reagálva? Hol égtek fáklyák a délvidéki magyarokat ért atrocitásokat követően? Kik térdeltek a kárpátaljai nemzettestvéreink sorsát látva?
Nem érdekli a világot, ami saját, önző, szubjektív szemszögükből nézve érthető is. Mindenkinek a maga fájdalma a legfájdalmasabb, mit kell ezen magyarázni? Mi közünk nekünk ahhoz, hogy mi történt tavaly az USA-ban? Elhiszem és átérzem a szenvedést, de mit érdekel ez a sorskérdés? Önző vagyok. A keresztény és magyar fájdalom érdekel, azért, mert keresztény és magyar vagyok. Nem osztozom a kolonizáló nemzetek agybajig jutott lelkiismeret-furdalásában, mert Ferenc József-földön kevés jegesmedve élete ment tönkre miattam. Nem érdekel az sem, hogy az Egyesült Államokban hogyan verik szét a saját társadalmukat. Illetve csak annyiban érdekel, amennyire a hazámat és a hitemet érinti. Ideje mindenkinek felnőnie és felesleges nem jóemberkednie, mert az áldozati póz a csajoknak sem jön be.”
(mandiner.hu)
Oszd meg a barátaiddal is!
