Igen. „Ott essem el én a harc mezején!” A szép halál – ha létezik ilyen – keveseknek adatik meg. Petőfi Sándorhoz kegyes volt a sors. Ahogyan a Nemzet Színésze, Sinkovits Imre is szinte a „csatatérről” távozott; pár órával halála előtt még a földi színpadon állt. (A Csongor és Tündében ő volt a Tudós: „Az élni nem tudónak baj, hogy él, / A halhatatlannak baj, hogy halni kell, / S melyik nagyobb, azt méltó kérdeni.”)
Lovas István kollégám, barátom is a harc mezején esett el: a számítógép klaviatúrájára borulva végezte be, frontszolgálat közben érte a halál. Irigylem érte. Újságíróember gyönyörűbb véget nem is álmodhat magának. Az élet nagy rendező. Lovas Pista örökké a harcmezőt járta.
Egy ember, aki soha nem tudott elfáradni, emlékezett rá pénteken, a farkasréti búcsúztatón Bayer Zsolt. És tényleg. Ember őt csak lobogva, nekitüzesedve láthatta, két cikk, interjú, elemzés, miegyéb közben – de mindig mosolygósan, erőtől duzzadón. Óriási tudás és hatalmas bátorság volt e mosoly mögött. Aki biztos az igazában, annak jó oka van bátornak lenni. Lovas István sosem félt.
Féltek helyette az ellenfelei, a rajtakapottak, a néven nevezettek. Elevenbe talált mondatai néha többet értek, mint száz okoskodó újságcikk, interpelláció, pártközi szócséplés. Ha féltek tőle odaát, okuk volt rá. Ha nem bírtak az érveivel, és megtehették, hatalmi szóval rontottak rá.
Rádiós jegyzetrovatát is ármánnyal szüntették meg a gyurcsányi ámokfutás idején. Brüsszelnek sem ízlett a tudósító Lovas bátorsága, ellenérvek helyett kitiltották az Európai Parlamentből… Akkor se, később se adta fel. Csodálkozik-e bárki is, hogy rengeteg búcsúztak tőle Farkasréten?
A Magyar Idők online-címoldalának alján immár fekete kerettel szegélyezett fotóról néz ránk Lovas Pista. Arcán a győztesek mosolya.
(forrás: Pilhál György, magyaridok.hu)