Történészként megannyi történeti fórumon jelen vagyok a szociális médiában, ahol igyekszem megosztani cikkeimet, reagálni és tartani a kapcsolatot a történelem iránt érdeklődő olvasókkal. A minap egy ilyen – elsősorban zsidó történelemmel foglalkozó – zárt fórumon lettem figyelmes arra a bejegyzésre, mely eme cikk témáját képezi. Egy facebookos bejegyzés alapvetően nem lenne hatással a magyar közéletre és hazánk imázsára, de mivel a médiáról van szó benne, és a jelenlegi magyar rendszerrel kapcsolatos alaptalan vádakról, így olvasóim számára is fájóan jelentős a történet.
Egy újságíró hölgy, aki egy neves huszadik százados magyar történész felesége – és a szocialista kormányzás során komoly politikai kommunikációs megbízásokat is kapott – a következő bejegyzést tette közzé ebben a csoportban: „Egy amerikai dokumentumfilm-készítő produkciós irodának dolgozom. November elején Magyarországra jönnek, és szeretnének pár zsidó származású interjúalanyt is megszólaltatni. Olyanokat keresnek, akik úgy érzik, hogy az antiszemitizmus probléma ma itthon, és esetleg volt is negatív élményük. Angolul nem kell tudni az interjúhoz, és a filmet itthon nem fogják sugározni. Viszont nagy segítség lenne, ha valaki(k) vállalnák az interjút, és ezzel is segítve azt, hogy objektív képet lehessen kialakítani az itthon lévő dolgokról.” A bejegyzés alá érkezett hozzászólásokból egyértelművé vált, hogy a kérdéses munkát az amerikai PBS-en, vagyis az ottani közszolgálati televízión készülnek leadni.
Lényegtelen, hogy ki tette fel a kérdést, és hogy kik jelentkeztek rá (merthogy voltak ilyenek szép számmal). A bejegyzésből és annak szóhasználatából ordít az a koncepciózus módszer, amellyel hazánk lejáratása zajlik nemzetközi fórumokon. Külön meglepő, hogy az anyag az amerikai közszolgálati televíziónak készül: úgy néz ki, a demokrata meggyőződésű emberek még mindig szoros kontroll alatt tartják az amerikai állami szektort is. A feltett kérdésben pedig megmutatkoznak a „független” újságírás „elvei”, melyek természetesen inkább jelentenek egyfajta demokratikus mázba áztatott elvtelenséget. Az interjúalanyt kereső újságírónő „objektív képet” akart kialakítani Magyarországról, ehhez pedig előre meghatározta, hogy milyen eredményt akart kapni: azaz teljességgel szembement az objektivitás elvével.
Az újságírói objektivitás ugyanis konkrét és definitív dolog. A Médiakutató folyóirat egy cikke szerint „az objektivitás követelménye rutinszerű eljárást jelöl, amely magában foglalja az igazságosságot, a pontosságot, a tárgyszerűséget, a semlegességre vagy pártatlanságra való törekvést, a másik fél megkérdezését, az állítások bizonyítását, a tények és a vélemények szétválasztását, valamint az újságírói összeférhetetlenséget”. A Beszélő folyóirat szerint pedig objektív újságíróként törekedünk az „igazság és a relevancia”, illetve „a kiegyensúlyozottság és a semleges prezentáció” aspektusaira. A fentieknek az előre válogatott nézeteket képviselő interjúalanyok keresése, a más véleményekre és tapasztalatokra való zártság és a sunyiban (egy nem nyilvános fórumon) beismert részrehajlás nem felel meg.
Az itt lejáratott újságírói elvek mellett érdemes kitérni a konkrét vádakra is. Az újságíró hölgy feltételezése, hogy Magyarországon ma az „itt lévő dolgok” közé tartoznak „a negatív élmények”, melyek az „antiszemitizmus problémából” fakadnak. Feltételes módnak, a jóindulatú kételynek, a megismerésre való törekvésnek nyoma sincs. Az igazság azonban az, hogy – ha csak nem talál olyan alanyt, aki valamilyen friss atrocitás élményét elhallgatta – sok beszámolnivalója nem lesz a jelentkezőknek. Itt hadd tegyem azt a kitérőt, hogy az egyik interjúalanynak jelentkező személy Facebook-oldalán hatalmas képként virít egy szovjet katona, kezében a tömeggyilkos diktatúra zászlajával. A demokráciáért való műaggódáshoz, úgy tűnik, a totalitárius eszmék hívei is megfelelnek.
Magyarországon ugyanis, ellentétben Nyugat-Európa nyílt társadalmaival, nincsen komoly antiszemitizmus sem kulturálisan, sem szóban, tettek terén pedig már évtizedek óta nincs. A Magyarországot két ciklus óta vezető kormányzat mindig deklarálta, hogy zéró toleranciát képvisel a zsidógyűlölettel szemben. Ha valós atrocitások történnének, természetesen elsőként mondanám, hogy meg kell írni, beszélni kell róla. De ilyesmiről nem lehet beszámolni napjaink Magyarországán. Hogy a társadalomban egykor jelen lévő egészségtelen reflexek teljesen eltűntek-e, azzal kapcsolatban vannak kétségeim. Ám a helyzet sokkal biztatóbb, megnyugtatóbb és békésebb, mint megannyi más európai országban. Hazánkból fekete bárányt csinálni ezen téren nem más, mint aljas csúsztatás.
Különösen igaz ez akkor, ha észben tartjuk, mi zajlik napjaink Amerikájában, vagy közelebbi perspektívában Nyugat-Európában. Amerikában, ahol eddig sosem volt komoly szerepe az antiszemitizmusnak, szélsőjobboldali felvonulásokon hangoztatnak effajta nézeteket. Eközben az amerikai szélsőbaloldalon is egyértelművé teszik: a muszlimokra tekintenek szövetségesként, nem a zsidókra. Bármelyik szélsőség erősödik is meg idővel Amerikában, az antiszemita incidensek száma csak nőni fog.
Cikkem írásakor hír, hogy egy francia zsidó lányt származása miatt súlyosan bántalmaztak Párizsban az osztálytársai. Nem tudjuk, hogy támadóit hogy hívták, de nagyobb összegben mernék fogadni rá, hogy inzultálóinak neve nem Pierre és Francois volt. Franciaországból az elmúlt években rekordszámú kivándorló érkezett Izraelbe, ugyanis a francia zsidókban tudatosult a tény, hogy a nyugati nyílt társadalomban immár nincsen helyük.
Milo Yiannopoulos konzervatív amerikai újságíró találóan fogalmazta meg a tényt: a baloldal minden kisebbséget betuszkol egyfajta „elnyomási piramisba”, ideértve a nőket, a melegeket, a zsidókat és a muzulmánokat. Mindössze azt felejtik el, hogy a muszlimok az „elnyomási piramis” minden más szereplőjét le akarják igázni. Erről kellene beszélni, nem pedig a hazai nem létező antiszemita incidensekről cikkeket eszkábálni.
Végezetül pedig egy jellemző részlet. Sokat idézik az összefirkált Soros-plakátok példáját. Miközben Dániában zsinagógákban lövöldöztek, Párizsban idős zsidó hölgyeket dobáltak ki az ablakon, Amerikában pedig karlengető tömegek masíroznak, idehaza falfirkák kerülnek a címlapra. Sajnálom, ha Soros Györgyben, a konzervatív nemzetállamok – köztük Magyarország – nagy ellenfelében bárki egyfajta zsidó világhódítás vagy valami hasonló képviselőjét látja. De egy marginális falfirka semmiképp sem mérhető a Nyugat-Európában tomboló fizikai atrocitások hosszú és sajnos rohamosan gyarapodó sorához.
Egy bizonyos szempontból azonban nem bánom, hogy ha levetítik ezt a filmet. Annak hatása ugyanis a baloldali narratíva teljes megdőlése lesz. Képzeljük el, hogy valaki Párizsból rátalál az interneten erre a videóra! Kérdéses tévénézőnk utcájában minden bizonnyal katonák járőröznek, a lapokban meghiúsult és megvalósult merényletek hírei. Zsidó szomszédai többsége kivándorolt. A Magyarországról készült filmben pedig elhangzik, hogy valaki csúnya falfirkákat talált egy külvárosi buszmegállóban. Bárki, aki Franciaországból vagy éppen Angliából, Svédországból, Németországból, Belgiumból, Hollandiából vagy Spanyolországból nézi majd a filmet, tudni fogja: Magyarország biztonságos hely a kisebbségek számára.
A szerző történész, a Veritas Történetkutató Intézet munkatársa