Van a közgazdaságtannak egy borzasztóan népszerűtlen, de annál erősebb tétele az ingyenebédről, amely köztudottan nincsen. Minden annyiba kerül, amennyi az ára, akinek ez nem tetszik, az vagy hiánnyal kénytelen szembenézni, vagy átháríthatja valakire a különbözetet. Vagy fizet. Nincs alternatíva.
Így van ez a gáznál – Magyarország e tárgyban birtokon kívül van, mindössze annyit tehet, hogy amennyire tud, drága csővezetékes gázt hoz be a még annál is drágább LNG helyett, s mivel Oroszország nem szövetségesünk, csodák pedig nincsenek, valakinek ki kell fizetnie a rendes piaci árat.
Fizette a költségvetés, ameddig bírta, most viszont az átlagfogyasztás felett a fogyasztó járul a kasszához, mert
eljutottunk arra a pontra, ahol vagy mindenkinek teljes rezsicsökkentés van, vagy nyugdíj, kórház és rendőrség.
Ezen a ponton minden józan kormánynak korrigálnia kell, a miénk pedig az, szerencsére.
Így van ez a paradicsomnál – kilója szezonban négyszáz, amúgy ezerkétszáz forint, mert gáz kell hozzá, műtrágya, dízel, öntözővíz, munkaerő és minden egyéb fityfene. A paradicsom-, tészta- és joghurt-infláció bizony ott gyökeredzik egy sor teljesen valós nyersanyag áremelkedésében, s nincs az az áfa-csökkentés vagy bömbibe károgó DK-s matróna, aki ennek megálljt parancsolhatna.
A benzinárstop azonban ott áll a vártán egyes-egyedül, és pofázmányon röhögi a közgazdaságtant. Mert rátapint a kapitalizmus igazságossági Achilles-sarkára: hogy mindenki olyan olcsón állítja elő a javakat, amennyire tudja, majd olyan drágán adja őket tovább, amilyen drágán csak megveszik.
A Mol tehát megveszi az orosz Urals olajat július végi állás szerint bő 30 dollárral a Brent szabvány alatt, feldolgozza a tavalyival bizonyára összemérhető költségszinten üzemelő finomítójában, itt rápakolja az év elejéhez képest a globális ellátási bizonytalanságok és fogyasztásnövekedés miatt megnégyszereződött finomítói árrést, majd még gyorsan körbenéz Ausztriában, Szlovákiában, Romániában és Horvátországban, átszámítja az ottani árakat a harmatgyenge forintra, és ha arrafelé több az annyi, akkor annak közelébe lövi be a piaci benzinárat, hogy a szomszédoknak azért mégse érje meg túlzottan nálunk benzinturistáskodva készlethiányt előidézni. Csak mire ide eljutunk, a magas olajbeszerzési ár ellenére is olyan messzire kerül a piaci ár az előállítási költségtől, mint az elrománosodástól Csíkmadaras.
A Mol érthető módon versenyalapon és nem költségalapon áraz, különben fél Európa hozzánk járna tankolni,
mint arról tavasszal volt módunk megbizonyosodni – a versenyalapú ár meg az előállítási költség között tátongó Mariana-árok kiegyenlítésére pedig a maga logikája szerint tisztelettel felkérné mindannyiunk pénztárcáját.
Itt szólhat közbe az állam azzal a halk megjegyzéssel, hogy mindannyiunk pénztárcájából egyszer már hazahoztuk a Molt az oroszoktól, meg a további évekre is kibokszoltuk neki az olcsóbb orosz olajat – így tehát minden magyarok olajcége lesz szíves nevezett pénztárcát csak a költségei és egy tisztességes profit erejéig terhelni. A saját finomítókban orosz olajat feldolgozó, azaz mind a Brent-Urals-difi, mind a gigantikus finomítói árrés naposabbik oldalán ücsörgő Mol költségalapon nézve kitűnően elbírja a 480 forintos üzemanyagárat.
Ezért van az, hogy az eredendően piacellenesként, kommunistaként, hiánygazdaságot és fennakadásokat okozóként körberöhögött intézkedés néhány módosítás mellett minimális károkat okozva megérheti az első születésnapját, és legalább az üzemanyagok esetében megvédi a magyarokat attól, hogy az infláció által megtépázott jövedelmükből még költségalapon teljességgel megindokolhatatlan extraprofitot is kelljen fizetniük. Emellett ráadásul hatalmi szóval kitiltja a piacról az üzemanyagturizmust is, és generál annyi piaci árú keresletet a benzinkutaknál, hogy már importálni is megérje.
Az ársapkának azonban egy nagy hátránya van – nem böki oldalba a fogyasztókat, hogy alkalmazkodjanak, amikor kínálati oldalon gyülekeznek a sötét fellegek, mert elfedi az ár információértékét. Ezért az elkövetkezendő hónapban, a benzinárstop fennállásának legnehezebb időszakában hordozzuk szívünkben minden autós kedvenc sapkáját,
és tudatos autózással tegyünk annak érdekében, hogy fennmaradhasson.
Százhalombatta karbantartásra leállt szeptemberig, Schwechat a balesetét követően 20 százalékon lábadozik, s Ukrajna, amelynek finomítóit stratégiai megfontolásból szétlőtték az oroszok, csak úgy nyakalja befelé az eleve dízelhiányos Európa gázolaját.
Ha ebben a hónapban nem nyomjuk tövig a gázt, nem járunk a szomszédhoz is terepjáróval, és nem raboljuk le pánikolva a hetekig az állami stratégiai készletet értékesítő kutakat, akkor megőrizhetjük magunknak a 480-as benzint, ami a magyar szabadság újdonsült szimbóluma a körülöttünk megőrült világban – és az újra teljes kapacitáson üzemelő Schwechattal meg Battával kiegészülve nyugodtabb ősz elé nézhetünk.
Legyen Hernádi Zsolt újra boldog! Tett értünk a Mol az elmúlt hónapokban eleget, tegyünk hát mi is egy keveset érte.
Üdvözlettel a vonatról – a soproni kutak réme, a kis fehér volkswagenes
(Kohán Mátyás, mandiner.hu)
LEGYÉL NAPRAKÉSZ!
Támogasd munkánkat egy lájkkal!
