Lapszámunk címlapembere, Schiffer András évek óta rendíthetetlenül kikéri magának, ha bárki a füle hallatára lebaloldalizza a parlamenti ellenzéket. Szerinte ma a magyar politikát két jobboldali tömb alkotja, egy progresszív és egy konzervatív; 2002 és 2010 között előbbi volt kormányon és utóbbi ellenzékben, a helyzet utána megfordult.
A valódi baloldal pedig a parlamenten kívül van, mondja a Lehet Más a Politika alapító elnöke.
Ettől a rendíthetetlenségtől talán nem független Schiffer növekvő ázsiója mindazok körében is, akik egyébként a hátuk közepére nem kívánnák hősünk adó-, ipar- és külpolitikai nézeteit. A hitelesség kemény valuta a politikában; rendkívüli helyzetekben aprópénzre is váltható. Onnan is érkezhetnek egy hiteles emberhez szavazók, ahonnan álmában sem várta volna. S ezt – jó másfél évvel a katasztrofális 2022-es vereség után – mintha kezdenék felismerni néhányan. Sorban ülnek fel a halottak.
Másfél gyászéven keresztül abból állt a magyar politika, hogy a Fidesz–KDNP a tőle megszokott módon, erős kézzel kormányzott, a Demokratikus Koalíció pedig szintén a tőle megszokott, értelmezhetetlen minőségben szállította az árnyékkormányzást. Mindenki más játszotta a guppit a szatyorban.
Ennek látszik most vége szakadni.
Elsőként Ungár Péter törte meg a csendet, bejelentve, hogy az LMP részéről az orbánozásnak vége van, Magyarország nem diktatúra, a választások nyerhetők, s ezért nekidurálják magukat egy egyszerre szuverenista és atlantista, ízig-vérig Visegrád-párti zöldpárt összekalapálásának. Aztán jött Kunhalmi Ágnes, hirtelenjében megtanult áltájszólású hebegés helyett világosan és magabiztosan beszélni,
s bejelentette, hogy a halál völgyében kóválygó Magyar Szocialista Párt kéri vissza a szociáldemokráciát a DK-tól, amely azt tartalmatlan szóvirág gyanánt tartja mindenféle neoliberálisok szája elé.
És befutott Donáth Anna is, aki az „igaz konzervatívok” lapjában közzétett hadüzenetében jelezte: a kormányképesség legfontosabb előfeltétele a hitelesség, ilyenje pedig a hazug DK-nak nincsen, ezért a Gyurcsánypárt a kormányváltásnak nem szükséges ereje, hanem a legfőbb gátja. Miután a Momentum az a politikában, ami a háborúban a játék pisztoly, természetesen megoldásról most sem írt, csak rögzítette a választópolgárok milliói számára tizenhét éve egyértelmű problémát – de mindegy is, mert hadüzenetével ő is beszállt a baloldal lelkéért folytatott küzdelembe.
A magyar jobboldal tudja az útját; a most rajtoló politikai szezonban mindkét marka foglalt lesz a Magyarország körül gomolygó külpolitikai viharfelhők eloszlatásával, s ebben a jövő évi európai parlamenti választás kulcsfontosságú lesz. De a baloldal sem tét nélkül vág neki a kampánynak. Ha a kormányrúdtól távolabb van is most, mint valaha az utóbbi tizenhárom évben, oda kell állnia a kérdés elé: az lesz vajon a játszma vége, hogy Gyurcsány Ferenc mindenkit bedarál –
vagy az, hogy a magyar baloldal egyszer, csak egyszer összehoz a hazának egy olyan ajánlatot, amely nem Gyurcsány Ferencből és a hazugság teremtő erejével hozzátapasztott függelékekből áll?
Másfél évnyi síri csend után ismét izgalmas a magyar politika; az ellenzék mintha elkezdte volna megírni 2006 forró őszén kézhez kapott házi feladatát. És ez, ha megkésett is, jó mindenkinek. Jó a versenyből erőt és kreativitást merítő jobboldalnak, jó a magyar demokráciának, és különösképpen jó a lassan már évtizedes távlatban folyamatosan átvert ellenzéki választónak, akivel elhitették, hogy neki nem jár egyéb, mint Unicummal a zsebben szavazni.
Csak nehogy megint szivárványkoalíció legyen a vége.
(Kohán Mátyás, mandiner.hu)
LEGYÉL NAPRAKÉSZ!
