Képmutatás, LMP a neved!

Fél évvel a következő választások előtt egyetlen kihívója maradt tehát Orbán Viktornak: Szél Bernadett. Óva intenék mindenkit az elhamarkodott, szarkasztikus, cinikus stb. megjegyzésektől.

Centrum Párt. Ugye emlékszünk? A 2002-es választáson a parlamentbe hajszál híján be­jutott, mindössze pár hónappal a voksolás előtt felbukkant pártocska épp csak annyi szavazatot vitt el a jobboldalról, hogy az elveszítse a választást. A kormánnyal nem kellően elégedett, úgynevezett csalódott fideszesek nyilván sosem szavaztak volna a hagyományos baloldali pártokra, sőt jelentős részük, ha fenntartásokkal is, de valószínűleg behúzta volna az X-et újabb négy évre.

Ám a felhergelt, hiszterizált közegben úgy tűnt, megjelent egy józan hang, amely megfogalmazta azokat a kritikákat, amelyeket jó néhányan jogosnak gondoltak (és lehettek akár jogosak is), de megmaradt „középen”, nem közösködött a baloldallal. Látszólag. Valójában ugyanis teljességgel a baloldal kottájából játszott.

Még egy szereplő felbukkant 2002-ben, ha nem is az ismeretlenségből, hiszen a Horn-kormány pénzügyminisztereként Bokros Lajos utódja volt, de ezt követően évekig egy bank, majd egy biztosító elnökségében foglalt helyet. Medgyessy Péter a pofozógépek szerepét vivő őskomcsi MSZP-sek (Kovács László, Lendvai Ildikó, Baja Ferenc stb.) és a Fideszt hasonlóan gyomrozó, a társadalom nagy részének szintén ellenszenves SZDSZ-es nagyágyúk (Kuncze Gábor, Kóródi Mária, Pető Iván stb.) kontrasztjaként a higgadtságot, a békét, a pártok fölött átívelő konszenzust, a – vigyázat, nagy szavak! – nemzetegyesítést testesítette meg.

Ismét csak látszólag. Medgyessy Péterre ezt a szerepet osztották, habitusából eredően alkalmas is volt rá, s talán ő maga is elhitte. Valójában az akkor még ereje teljében lévő posztkommunista nómenklatúrát szolgálta, nagyon kevés tényleges hatalommal. Pártonkívüli volt, amivel nemcsak a választók egy részét lehetett jó megetetni, de garancia volt arra is, hogy nincs hátországa, így akaratát – ha lett volna is ilyen – nem tudta keresztülvinni semmilyen apparátuson. A D–209-es ügy pedig végleg skatulyába zárta; nyilván nem véletlenül robbantották ki saját pártjában ezt a balhét, béna kacsává téve őt. (Erről ő maga is panaszkodott néhány korabeli politikustársának.)

Még egyszer: volt egy látszólag középre húzó, valójában a baloldal érdekeit szolgáló, néhány százalékos pártocska, és volt egy, a többieknél jóval kevésbé ellenszenves, szuverénnek tűnő, valójában kézben tartott baloldali politikus, aki a hagyományos baloldallal amúgy nem szimpatizáló szavazók egy részének sem volt vállalhatatlan. Mindez egy felpaprikázott, feltüzelt kampánnyal, a lakosság folyamatos hergelésével, betárazott újságcikkekkel, a Fideszt folyamatosan ekézve, Ron Werber irányításával. A recept működött, bevált; az MSZP az SZDSZ-szel karöltve győzni tudott.

Kell még valamit mondanom, Ildikó…? Ha esetleg valakinek még nem esett volna le, segítek, de szerintem sejtik… Mintha ismétlődni akarna a történelem. A recept hasonló, de nem egészen; itt most „egyesül” a két politikai entitás: a középre húzó pártocska (LMP) és a visszafogott hangú, higgadt, szimpatikus (vagy legalábbis azzá tehető), nem elhasznált, nem lejáratódott, sokak számára elfogadható politikus (Szél Bernadett). Ráadásul nő is, így még inkább kezelhető hímes tojásként; ha támadják, rögtön elővehető a feminista kártya (is).

Csodák csodája, nemrég otthagyta az MSZP-t, majd pedig beült az LMP frakciójába még egy nő, Demeter Márta. Egyértelmű a női vonal erősítése, nemcsak a nőket megszólítva, hanem a kemény, férfias, harcos retorika, a felkorbácsolt indulatok közepette megint valamiféle visszafogottságot, szofisztikáltságot mutatva minden választó felé. Ügyes, szó se róla. Ron Werber nem egy kutyagumi-pofozgató, ezt tudtuk eddig is. (Ja, most az LMP-nek ingyen dolgozik – ha-ha-ha, persze.)

De menjünk egy picit tovább a werberi mesterterv különböző állomásain. A Medián közvélemény-kutató intézet, deus ex machina, kijött egy olyan eredménnyel, amelyik az MSZP-t négy százalékkal lejjebb, az LMP-t pedig ugyanennyivel följebb méri mindenki másnál és minden korábbi eredménynél. Komolyan ugyan nem vehető, de hírértéke erős; ahhoz mindenképpen eléggé, hogy sokan elkezdjék az MSZP-t reménytelennek tartani.

És lám, még ugyanezen a napon Lattmann Tamás is előáll a farbával: egy évvel ezelőtt megállapodás született, hogy ő lesz az ellenzék közös miniszterelnökjelöltje. De ezzel még mindig nincs vége az események láncolatának: a közös miniszterelnök-jelöltségre ez idáig szintén pályázó, sőt, arra legesélyesebb Botka László hirtelen visszalép.

Fél évvel a következő választások előtt egyetlen kihívója maradt tehát Orbán Viktornak: Szél Bernadett. Óva intenék mindenkit az elhamarkodott, szarkasztikus, cinikus stb. megjegyzésektől: eleinte Medgyessy Pétert sem vette senki komolyan, s nem tűnt úgy, hogy egy súlycsoportban lenne Orbánnal. De épp a föntiek is alátámasztják, hogy a baloldal ismét egy lapra tesz fel mindent, s ismét az egyszer már bizonyított Werber mester irányít. Ugyanúgy megvannak a szerepek, a pofozógépek (ez most gyakorlatilag a teljes baloldali sajtó, kiegészülve a Simicska-birodalommal), miközben a még megmaradt, hagyományos baloldali szavazókat gőzerővel tolják át az LMP-hez.

Sőt utóbbit és annak vezetőjét igyekeznek egyfajta centrista erőként pozicionálni, á la Emmanuel Macron. És ezt a „vállal­ható közép” imázst, úgy tűnik, sikerül beadni a „csalódott fideszeseknek”, az „igazi konzervatívoknak” is. Kicsit csodálkozom, hogy ilyen könnyen átverhetők, de úgy tűnik, igen; számos, magát jobboldalinak való, illetve a jobboldalon korábban aktív politikai szereplő is bekapta az LMP-horgot; sőt, kifejezetten támogatja, önként öleli keblére a trójai falovat.

Persze nem csak ezt az egyet; a Momentumról is jó páran bevették a jobboldalon a „középre húzás” álarcát, de Fekete-Győr András lánglelkű, amatőr megnyilvánulásai, különböző elszólásai valószínűleg hamar világossá tették, hogy az SZDSZ szellemi örököseit látjuk átlátszó jelmezben.

Szél Bernadett és az LMP azonban sokkal profibb. Retorikájában szép lassan, ügyesen el is távolodik korábbi, minden egészséges, józan gondolkodású konzervatív számára vörös posztót jelentő kijelentéseitől. És itt jön be a képbe Őcsény is. Orbán Viktor a migránsok nyaraltatása ellen tiltakozókról úgy nyilatkozott: helyes, hogy kiállnak magukért, és ehhez joguk van.

Ez egy hatékony politikai-straté­giai nyilatkozat, markáns üzenettel: a legkisebb falvakban is van az embereknek beleszólásuk abba, hogy mi történik velük, és a miniszterelnök ebben partner. Természetesen az egész baloldali sajtó felült az ideológiai vonalra, indult az ajvékolás; mindenféle embertelenségről, példátlan esetről, egy határ átlépéséről stb. beszéltek. Még egyszer, kik? Ellenzéki hangadók, véleményformálók, publicisták. És kik nem? Ellenzéki politikusok. Hangjukat sem hallottuk, és nem véletlenül.

Werber mester bizonyára azt is felmérte, hogy a migránskérdés az embereket jelenleg leginkább foglalkoztató téma, amelynek mentén közbeszédet lehet tematizálni. És akár választást is nyerni. Csöppet se csodálkozzunk, ha a korábban a határkerítés miatt (is) embertelenező, Brüsszelbe rohangáló, annak (mármint a kerítésnek, nem Brüsszelnek) a lebontását kilátásba helyező baloldali politikusok tavasszal már explicite ki fogják mondani: a kerítésnek ideiglenesen, bár nem örülnek, de, nagy sóhaj, sajnos maradnia kell.

A baloldal bármit be fog vállalni, akár korábbi nyilatkozatai szöges ellentétét is, ha ezzel csak egy halvány lehetőség is nyílik a „felcsúti zsebdiktátor” legyőzésére. Őcsény tehát valóban startpisztolynak tekinthető: itt mutatta meg először a baloldal a következő fél évben várható arcát, irányát. És már azt is tudjuk, ki fogja vezetni és hogyan próbálja megszólítani az inkább a jobboldal felé húzó, de könnyen megvezethető szavazókat is.

Ismét egy nagy átverés tehát, egy utolsó, elkeseredett lépés a sakktáblán, ami akár be is jöhet. Ahogy egy nagyszerű ausztrál konzervatív képviselő fogalmazott nemrég az ottani parlamentben: „Hypocrisy, labour is thy name!” Csak a párt nevét kell kicserélnünk: „Képmutatás, LMP a neved!” Amit egy picit sajnálok, mert valamelyest tényleg szimpatizáltam valaha ezzel a párttal; amíg valóban önálló arculata volt, és valóban távolságot tartott a bukott, az országot többször is a gazdasági összeomlás szélére sodró baloldaltól.

De képzeljük el egy pillanatra azt a kormányt, amelyet Szél Bernadett vezet, és amelynek a most háttérbe lépett (vagy ideiglenesen odakényszerített) hétpróbás baloldali potentátok, valamint a Simicska által pénzelt, erős identitásválsággal küzdő, de hatalmi pozíciókra nagyon is éhes Jobbik és egyéb dörzsölt szereplők (Gyurcsányt ki ne felejtsem) között, illetve velük szemben kell(ene) önállónak, határozottnak, középutasnak és következetesnek lennie.

Igen, itt már szabad egy kicsit cinikusnak lenni és röhögni. De inkább ne röhögjünk, mert egy ilyen kormány működésképtelenséget, káoszt, folyamatos bizonytalanságot és persze újabb IMF-hiteleket, megszorításokat, szervilis gazdaságpolitikát jelentene. Igaz, az euroblabla ki lenne maxolva.

Nem mondom, maga Szél Bernadett továbbra sem feltétlenül ellenszenves számomra. Bár a parlamentben eléggé egzaltáltan szokott ordítani, számos más helyzetben sokkal kevésbé taszító. És ha jól megnézzük, az elmúlt két hónapban egyre jobban is néz ki. (Csak hogy a derék liberális publicisták szexistának bélyegezhessenek.)

Egy ideális világban, egy koalíciós kormányban el tudnám képzelni a kormány balszéleként, megjelenítve olyan gondolatokat (társadalmi szolidaritás, egyenlőség, nőiség, zöldség stb.), amelyek kis dózisokban, pragmatikusan, a valóságot nem figyelmen kívül hagyva, egy józan jobbközép kormány felügyelete mellett kifejezetten egészséges gondolatok lehetnek, és tőlem sem állnának távol.

Például egy néhány százalékos, a négy vagy még inkább a nyolc évvel ezelőtti elveihez hű LMP egy erős, de abszolút többséggel nem rendelkező Fidesz mellett koalíciós partnerként nem is lenne egy rossz konstelláció, és a Fidesz számára is egészséges, vérfrissítő lehetne.

De ez ábrándozás. Félő, hogy Szél Bernadett ehhez nem elég karakán. Ám láthatólag kel­lően ambiciózus ahhoz, hogy a hazánkban ugyan jelentősen meggyengült posztkommu­nista baloldal mellett a nagyon is erős nemzetközi baloldal eszközeként, egyfajta női Medgyessy Péterként induljon rohamra. Vajon hányan fogják e­lhinni, és hányan látnak át a szitán?

A szerző a Karc FM szerkesztője