Vádolom az iszlámot, amiért okozója ennek a barbárságnak, és minden, a muzulmán hit nevében elkövetett erőszaknak. Nem csak a terroristákat és a terrorizmust vádolom. Nem egyedül a Muzulmán Testvériséget vádolom, sem azoknak a csoportocskáknak a felhőjét, amely körülveszi ezt az erőszakos és totalitárius dzsihadista testvériséget. Nem kizárólag az iszlamizmust vagy a politikai és radikális iszlámot vádolom.
Egész egyszerűen az iszlámot vádolom, amely – természeténél fogva – egyszerre politikai és radikális. Amint azt már több mint 25 éve megírtam: az iszlamizmus nem más, mint a kendőzetlen iszlám, a maga teljes logikájával és szigorúságával. Úgy van jelen az iszlámban, ahogy csibe a tojásban, gyümölcs a virágban, fa a magban. Olyan társadalmi terv hordozója, amely az egyedül legitim, hiszen isteni törvényen, a sarián alapuló világkalifátus megteremtésére törekszik. Olyan tervről van itt szó, amely globális és globalizáló, totális, totalitásra törekvő és totalitárius. Az iszlám egyszerre akar vallás, állam és társadalom
– din wa dawla – lenni. Ilyen a kezdetektől fogva.
A Mekkából Medinába településsel (a hidzsrával) az iszlám a vallás státusából a teokratikus állam státusába lép. Ez az a pillanat, amikor Mohamed megszűnik egyszerű vallási vezetőnek lenni, és hadvezérré, államfővé, politikai vezetővé válik. Vallás és politika ettől kezdve elválaszthatatlanul összefonódik: „Az iszlám vagy politikai, vagy semmi sem.” (Ruholláh Homeini imám.) Vádolom szándékos hazugsággal azokat, akik azt állítják, hogy a muzulmánok által elkövetett atrocitásoknak semmi közük az iszlámhoz, mivel ezeket a bűnöket igenis a Korán és annak egyértelmű felszólításai nevében követik el. Már az a tény is rendkívül beszédes, hogy az imára hívást és a hitetlenek meggyilkolására való felhívást ugyanaz az Allah akbár! (Isten a legnagyobb!) felkiáltás előzi meg.
Vádolom a X. századi muszlim tudósokat, amiért olyan – visszafordíthatatlanná vált – dekrétumokat hirdettek ki, amelyek az iszlámot a mostani zsákutcába vezették. Az első ilyen dekrétum a békére és együttműködésre szólító mekkai szövegekkel szemben elsőbbséget adott az erőszakot és intoleranciát hordozó medinai szövegeknek. Hogy visszafordíthatatlanná tegyék ezt a verdiktet, két másik rendeletet is kihirdettek: egyet, amelyik kimondja, hogy a Korán Allah „nem alkotott”, vagyis örök, változatlan szava, és egy másikat, amely megtilt minden próbálkozást az utólagos értelmezésre, kijelentve, hogy „az idzstihád (a személyes értelmezés) kapuja végleg bezárult”.
E döntések szentséggé emelése megmerevítette a muszlim gondolkodást, és hozzájárult ahhoz, hogy az iszlám országokat a visszamaradottság és stagnálás állapotában tartsa.
Vádolom az iszlámot, amiért olyan dogmatizmusba zárta magát, amiből nem tud kitörni. Áldozati szerepbe lépve és önigazolást keresve, ellenérzései foglyaként, saját kudarcaiért az egész emberiséget teszi felelőssé. Vádolom az Al-Azhar Intézetet, amely, bár elvileg a mérsékelt iszlámot testesítené meg, a világ minden tájáról érkező hallgatók és imámok ezreiben a fanatizmus, az intolerancia és a gyűlölet szellemiségét táplálja. Így válik a világban a terrorizmus egyik fő forrásává.
Vádolom az Al-Azhart, amiért módszeresen megtagadja iskolai és egyetemi programjai és tankönyvei reformját. Annak ellenére, hogy az egyiptomi elnök, Abdel-Fattah al-Sziszi ismételten kérte, hogy távolítsanak el minden gyűlöletre, erőszakra és diszkriminációra buzdító szöveget, eddig semmi sem történt. Vádolom az Al-Azhart, amiért nem hajlandó elítélni az Iszlám Államot és a szalafista/vahabita iszlamizmust, ami a terrorizmussal való közelség bizonyítéka.
Vádolom az Al-Azhar főimámját, Ahmed al-Tajjeb sejket, amiért Párizsban több éven át végzett tanulmányai és a Sorbonne-on megvédett doktori disszertációja után is ragaszkodik a maradi és középkori felfogáshoz. Miközben azt vártuk tőle, hogy a megújító gondolkodást segíti majd elő ebben a tiszteletre méltó intézményben, éppen ellenkezőleg: az Al-Azhar iskolai és egyetemi tankönyveibe visszaillesztette azokat az erőszakra és intoleranciára ösztönző szövegeket, amelyeket pedig elődje, Mohamed Tantavi sejk előzőleg már kivett onnan.
Vádolom az Al-Azhart, amiért nem kéri fel a nyugati és keleti „új muszlim gondolkodókat”, hogy velük együtt elkezdje az iszlám alapvető reformját. Vádolom egyes nagy nyugati nemzeteket, amelyek – miközben azt állítják, hogy a szabadság, a demokrácia és az emberi jogok értékeit védik – alantas gazdasági és pénzügyi érdekből aktívan kollaborálnak egy fundamentalista iszlámmal. Vádolom a Nyugatot, amiért az iszlamistákkal közösen megalkotta a hazug „iszlámellenesség” (iszlamofóbia) fogalmat, hogy elhallgattasson minden iszlámmal kapcsolatos kritikát.
Vádolok egyes európai vezetőket, amiért engednek az egyre követelőzőbb, agresszívabb és szabadsággyilkos iszlám követeléseinek. Ennek az iszlámnak az egyértelműen kinyilvánított célja egész egyszerűen a Nyugat meghódítása. E nyugati vezetők ezáltal elárulják népeiket és elkótyavetyélik történelmi örökségüket. A multikulturalista ideológia, a vadglobalizmus és a féktelen nyitottság nevében hozzájárulnak egy értékes kulturális és civilizációs múlt összeomlásához.
Vádolom túlzott engedékenységét a franciaországi balliberális oldalnak, amely képtelen rákényszeríteni a köztársaság törvényeit egy minden integrációt visszautasító kisebbségre. A politikai vezetők, akik választási érdekből eladták magukat a robbanékony külvárosoknak, hozzájárultak a „köztársaság számára elveszett kerületek” szociális lezülléséhez egy olyan „civil béke” nevében, ami nem más, mint az állam kapitulációja.
Vádolom a katolikus egyházat, hogy olyan „párbeszédet” folytat az iszlámmal, ami az öntetszelgésen, a kompromisszumon és a kettősségen alapul. Több mint ötvenévnyi egyoldalú kezdeményezés után egy ilyen monológ ma az elhalás küszöbén áll. A „politikailag korrekt” elvének engedve, és azzal az ürüggyel, hogy az együttélés nevében nem szabad megsérteni a muszlim partnert, gondosan megkerüli a kényes és létfontosságú kérdéseket.
Minden igazi párbeszéd az igazsággal kezdődik. Vádolom a nagy médiumokat, hogy a valóság elferdített olvasatával, prekoncepción alapuló számok bemutatásával, meghamisított statisztikák és manipulált „felmérések” segítségével befolyásolnak és hazudnak. Ez a módszeres félreinformálás lábbal tapossa a legelemibb szakmai tisztességet és etikát, az őket finanszírozó nagy pénzügyi csoportok érdekében, amelyek vezércikkeiket diktálják. Ahelyett, hogy felháborodunk az egyre gyakoribb terrorcselekményeken, itt az ideje, hogy merjük felvállalni az igaz beszédet.
Itt az ideje, hogy mellébeszélés, félelem és öntetszelgés nélkül újra szemügyre vegyük az iszlám problémakört. A közhelyesség és a relativizmus a legrosszabbhoz vezet. A nyugati országoknak törvényes és erkölcsi kötelességük, hogy megőrizzék területi egységüket, életmódjukat, kultúrájukat és értékeiket az iszlámmal szemben, amely hódító és alapjában elutasító a nyugati civilizációval szemben.
Azok a muszlimok, akik nem találják a helyüket ebben a féktelen gyűlöletben és erőszakban, tagadás és kifogások nélkül nézzenek szembe önmagukkal, alapító szövegeikkel és történelmükkel, csakúgy, mint a világban elfoglalt jelenlegi tragikus helyzetükkel. Az iszlám és a kereszténység közötti párbeszéd erőltetése helyett kezdeményezni és támogatni kell az iszlámon belüli párbeszédet és reformokat. A muzulmánok ismerjék el végre, hogy a gond belül van, és legyen bátorságuk hozzá, hogy az arcukat fedő kendőt levéve, teljes világosságban és alázatban tudjanak közelíteni a témához.
Éppen itt az ideje, hogy túllépjünk a jobboldal vagy baloldal, haladó vagy konzervatív, szocialista vagy demokrata, köztársasági vagy liberális, zsidó-keresztény vagy muzulmán törésvonalakon, és találjunk egy olyan elvi alapot és értékrendet, amely minden emberrel közös. Én pedig nem ismerek egyebet, mint az ENSZ 1948-ban kihirdetett Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát, amelynek aláírását az összes arab és muzulmán ország megtagadta. Itt az ideje, hogy egy közös igazságkeresésben az Embert állítsuk a vita középpontjába. Hiszen „bár az igazság és a barátság egyaránt drága számunkra, mégis szent kötelesség, hogy az igazságot részesítsük előnyben” (Arisztotelész, Nikomakhoszi etika).
Csak a valósággal történő igazi szembesülés teszi majd lehetővé, hogy „szeretet és igazság találkozzék… jog és béke csókot váltson” (vö. Zsolt 85, 11).
A szerző alexandriai jezsuita szerzetes
forrás: magyaridok.hu
