2011. január elsején Magyarország Belgiumtól átvette az Európai Unió Tanácsának soros elnökségét. A régi tagállamok vezetői némi gyanakvással tekintettek Orbán miniszterelnökre, akiről mindannyian tudták, hogy jobboldali populista, és bár nagy fölénnyel nyerte meg a választást fél évvel korábban, azért a megnyerően szakértő és népére mint a szeme világára vigyázó baloldali kormányok után érthető ellenszenvvel fogadták Brüsszelben.
Sokuk kétségeit fogalmazta meg a német kancellár, Angela Merkel egy bizalmas, szűk körű tanácskozáson:
– Ha már felvettük ezeket a kelet-európai piacokat, illetve akarom mondani munkaerő-kibocsátókat, vagyis hogy pontosan fogalmazzak: szatellitállamokat keletről, úgy illendő, hogy ne hagyjuk ki őket a rotációs rendből, és ha rájuk kerül a sor, ők is tölthessék be az EU soros elnöki tisztét. No persze megfelelő kontroll mellett.
– Ki tudja, meddig maradnak egyáltalán az Unióban? – vetette fel David Cameron brit miniszterelnök lefitymálóan.
– Ugyan, meg se jegyezzük a nevét – szólt Werner Faymann osztrák kancellár, és ezen jót derült belga kollégája, Yves Leterme.
– Még hogy Orbán, micsoda fura név, erre se fognak emlékezni tíz év múlva – tette hozzá kacagva José Luis Rodriguez Zapatero spanyol miniszterelnök.
– Azért ezek a magyar nevek elég jellegzetesek – egészítette ki Nicolas Sarkozy francia elnök. – No persze, nem állítom, hogy évek múlva is találkozunk vele az Európai Tanácsban…
Végül aztán a magyarok egész ügyesen levezényelték a dolgot:
nem omlott össze a szervezet, nem lépett ki senki, nem tört ki háború, nem volt járvány és gazdasági összeomlás, nem özönlötték el távoli kultúrák szerencselovagjai a kontinenst.
Telt-múlt az idő.
Tizenhárom esztendővel később Orbán Viktor és csapata ismét megkapta a lehetőséget, hogy hat hónapra a normalitás beköltözzön az Unió fővárosába.
– Semmi vész – mondta a miniszterelnök az aggodalmaskodó kormányfőknek –, én vagyok itt az egyetlen, aki ezt már végigcsinálta, majd mindig szólok, mit kell tenni.
„Biztos, hogy ebben a szövetségben van a helyünk?
A terroristát kiengedik, sőt európai törvényhozóvá választják. A határvédelemért megbüntetnek, holott a schengeni egyezmény ezt előírja nekünk.
Vannak egyenlőbbek, akik kereskedhetnek Kínával és vehetnek orosz gázt, másoknak ezt felróják. A saját népére lövető belefér az EU-s toleranciába, csakúgy mint a közszolgálati médiát erőszakkal elfoglaló lengyel kormány. A nem tag Ukrajnába számolatlanul öntik a pénzt, egy tagállamnak pedig nem fizetik ki a jogszerűen járó milliókat. Ha erre azt felelik: minek indul egy euroszkeptikus az uniós választásokon? Hát azért, mert a demokrácia szabályai szerint azoknak az érdekeit is képviselnie kell valakinek a döntéshozó fórumokon, akiknek nem tetszik ez a vircsaft.”
Nagy dilemma ez: maradni és megreformálni – vagy inkább távozni.
Orbán makacsul maradni akar, bízik a javíthatóságban, és
tény, hogy egy jól működő, hagyományaihoz hű Európatényleg nagyon klassz dolog. Csak kérdés, van-e rá esély.
Lehet-e ehhez nekünk erőnk, kell-e egyáltalán akaratuk ellenére jót tenni velük; a választások azért azt mutatták, hogy az európaiak jelentős részének megfelel az, ami van. Létezik-e, létezhet-e még az az Európa, amit mint valami ábrándképet kergetünk, vagy tudomásul kell venni, hogy maga Európa mást ért Európán, mint mi? (Legfeljebb lehetnénk egyfajta Európa-skanzen, ahol reneszánsz festők képeit állítják ki, keresztény templomok orgonáin Bach zenéje csendül fel, az otthonokban Mozart, Verdi meg Beethoven; az iskolákban Aquinói Szent Tamás istenbizonyítékait elemzik.
Rembrandt, Tolsztoj, Moliere és Shakespeare, Beatles, ABBA, Quo vadis, Ben Hur, Zeffirelli, Bergman, Asterix és Franz Beckenbauer.
A mostaniaknak meg maradjon az, amit akarnak és ami belefér a woke-jukba.)
Ha nincs Orbán, Európa már 2015-ben elesett volna. Valamennyi migrációellenes párt, a megújuló konzervatív jobboldal (Melonitól Wildersig, Babištól az átalakult Ficóig) valamilyen szinten Orbán köpönyegéből bújt elő, most meg fanyalognak, felvegyék-e a frakciójukba. Szerencsére a miniszterelnökünk nem szívbajos;
ha nem látják szívesen, hát gründol magának egy másikat.
(Ungváry Zsolt)
Tisztelt olvasóink, kedves barátaink, támogatóink!
Ahogy ígértük, mindenkit tájékoztatunk a Wittinghoff per kapcsán kialakult újabb helyzetről.
Mint mindenki tudja, szerkesztőségünket másodfokon is elmarasztalták egy durva politikai bírósági ítélet által, amiben 4.5 millió forint + kamatok (2019-ig visszamenőlegesen!) + adók + perköltség büntetést kaptunk.
Hosszan mérlegelés után szerkesztőségünk úgy döntött, hogy az igazságszolgáltatásba vetett maradék hitünket is összeszedve a Kúriára visszük ügyünket. Ez a döntés anyagilag és lelkileg is megterhelő számunkra, hiszen mindenkit megviselt ez a kifejezetten méltatlan és igazságtalan politikai bírósági ítélet. Ezzel kockáztatjuk, hogy esetleg magasabb lesz a ránk kirótt büntetés összege, de reméljük, hogy ebben az esetben a valóban bűnös és közélethez méltatlan felperest fogják elmarasztalni.
Amennyiben lehetősége engedi és szeretne hozzájárulni a Kúriára benyújtott fellebbezés költségeihez, az alábbi számlaszámon tud nekünk segíteni és fennmaradásunkat támogatni:
Számlaszám:
Erste bank
11600006-00000000-43559002
Köszönettel,
A mindenszo.hu szerkesztősége
