Demeter Szilárd Vidnyánszky régi harcostársa, természetes volt, hogy kiáll mellette, ahogyan L. Simon László mellett is. A PIM főigazgatóját kultúrharcról, közelebbi és távolabbi tervekről is kérdezte a Mandiner.
A Nemzeti Színházban történt baleset után az elsők között állt ki Vidnyánszky Attila mellett, mondván, „a lemondása olyan gesztus volt, ami ritka a mai világban”. Kinek a kottájából játszott?
Senkiéből. Ez egy magától értetődő és természetes gesztus volt. Korábban más ügyekben is mindig kiálltam Vidnyánszky Attila mellett, ennek bármikor bárki utánanézhet a sajtónyilvános megszólalásaimban.
Vagyis nem jött ukáz a nagy kulturális intézmények vezetőit egységes állásfoglalásra utasítva?
Nem. A fenti mondat teljességgel a saját véleményem volt, ma is tartom. A nyilatkozatom után valóban érkezett egy körlevél, amelyben megkérték a Nemzeti Kulturális Tanács tagjait, köztük engem is, hogy biztosítsuk támogatásunkról a Nemzeti Színház igazgatóját ebben a nem szándékosan előálló és az egész teátrumot érzelmileg megviselő helyzetben. Erre írásban azt válaszoltam, nem gondolom, hogy ez a Nemzeti Kulturális Tanács feladata volna, és nem is nagyon tehetünk semmit a maradásáért, erről nem mi döntünk, hanem Csák János miniszter.
Én is csak reménykedem benne, hogy Vidnyánszky Attila végül folytatja majd a munkát a Nemzeti élén,
amennyiben persze a jogszabályi keret lehetőséget ad erre.
Pedig nem is szereti a színházat.
Más meg igen. Hogy én mit szeretek és mit nem, az a magyar kultúra egésze és annak megmaradása, fejlődése szempontjából egyáltalán nem releváns. Vidnyánszky Attila szerintem ennek egyik fő letéteményese, ezért szükség van rá ebben a pozícióban.
Ráadásul régi harcostársak, ahogyan egy másik interjúban fogalmazott. Nem elég már lassan ebből az összes oldali, állandó háborús retorikából?
Nem, ha a nemzeti kultúra ügyéről van szó, amiről Vidnyánszky és én ugyanúgy gondolkodunk. És mivel mind a ketten Magyarország jelenlegi határain túlról jöttünk, valószínűleg
érzékenyebbek vagyunk olyan jelekre, amilyenekre az anyaországiak kevésbé.
Vagyis amikor azt érezzük talán egy lépéssel korábban, mint a körülöttünk lévők, hogy az anyanyelvi, nemzeti kultúra veszélyben van, igenis csatába megyünk. Annál inkább is, mert a kultúrharc már régen nem Magyarországon belül folyik, és nem is jelen idejű. Hanem Kárpát-medence-méretű, és az a tétje, hogy száz év múlva lesz-e errefelé még egyáltalán bármilyen magyar kultúra. Egészen pontosan ennek a természetes kerete – tágabban az európai, illetve nyugati kultúra – megmarad-e abban a formában, ahogyan azt mi élhetőnek gondoljuk.
Miért ne maradna?
Mert több irányból is nyomás nehezedik ránk. Itt van rögtön a cancel culture. Ennek a kiindulópontja, hogy a mai nyugati kultúra halott fehér férfiak terméke, dominánsként elnyomva minden mást, ezért itt az ideje a történelem szemétdombjára dobni. Ez a gondolat pedig, ha tetszik, ha nem, rólunk, európaiakról és benne rólunk, magyarokról is szól. Rettenetesen sajnálom, de a tényeket nem lehet erőszakkal megmásítani: mi a világnak ezen a részén többségében igenis fehér emberek vagyunk. Amit összeraktunk sok száz, mi több, ezer évben, talán nem kéne önként és dalolva veszni hagyni.
A többi nyomás honnan érkezik?
Kertész Imre mondja: az öngyilkos liberalizmus és az iszlám térhódítása együtt Európa halálát fogja eredményezni. Ezért is aggasztó, ahogy hamis jóemberkedésből tömegek tüntetnek most szerte a világon a Hamasz mellett.
Amely nemcsak Izraelnek, hanem az egész nyugati civilizációnak és kultúrának üzent hadat;
ezt kellene végre megérteni. És hogy nem lokális, a Gázai övezetre összpontosuló konfliktusról, hanem egész pályás letámadásról van szó. Közben meg fogalmunk sincs, az illegális migrációs útvonalakon kik szivárogtak be Európa minden pontjára. Hány olyan kiképzett terrorista, aki lehet, hogy éppen egy Palesztina-párti tüntetésen robbant majd? Természetesen nem azt állítom, hogy az összes muszlim hitű ember rossz szándékú vagy tömeggyilkos. Ahogyan azt sem, hogy az iszlám kultúra és civilizáció úgy egészében rosszabb volna, mint a miénk.
Hanem?
Hogy teljesen más. Az iszlám alapja az isteni törvény által vezetett társadalmi berendezkedés; máshogy gondolkodnak a nőről, a férfiról és általában a világ dolgairól. A mi életünk alapja, legalábbis a francia felvilágosodás óta, viszont a szekularizáció. Szétválasztottuk az államot az egyháztól, és az ember által konszenzuálisan elfogadott törvények szerint élünk, amelyek mindenkire vonatkoznak – ez még akkor is így van, ha az isteni törvények természetszerűleg és végső soron mindig felülírják a világiakat. Két nagyon eltérő világfelfogásról, -nézetről van tehát szó; a konfliktus köztük egyelőre feloldhatatlannak látszik.
Miben lehet akkor bízni itt, fogalmazzunk így, a Nyugat és a Kelet metszéspontjában?
Abban reménykedem, hogy az inga mindig visszaleng. A minden felületen „kihangosított” lmbtq-probléma például a nyugati társadalmak lakosságának csak az öt százalékát érinti, az viszont, hogy a gyerekeink milyen környezetben nőnek fel, milyen típusú kulturális tartalmakat kapnak, száz százalékban mindannyiunkat érint. És ahogyan az elő szokott fordulni a történelemben, az emberek a végén szinte mindig a többség javát szolgáló, racionális döntéseket hoznak. Egyszerűbben mondva, a józan paraszti ész felülemelkedik a sok szemfényvesztésen; ez az ellentartás mindenfajta ideologikus diktatúrának a halálát jelentette eddig. A mostani, liberálisnak hazudott fölénynek sem lehet más a vége. Jön az istenadta nép, és azt mondja, elég volt. Ahogyan korábban nem akartunk sokoldalúan fejlett szocialisták lenni, úgy nem kérünk a ránk erőszakolt multikulti európaiságból sem.
Mert ezzel a gyerekeink jövőjét kockáztatjuk. És mivel, hála Istennek, Európában egyelőre még mindenhol demokrácia van, az adott ország szabadon választott vezetőinek a feladata törvényes eszközöket találni arra, hogyan győzzék meg az elitet is a változtatás szükségességéről.
(origo.hu)
LEGYÉL NAPRAKÉSZ!
