Augusztus 23-án emlékezünk meg a totalitárius rendszerekről. Emlékezünk, hogy ne felejtsünk. Emlékezünk arra, hogy mi történt akkor, amikor beteg emberek ragadták magukhoz a hatalmat, és őrültségeiket igyekeztek kötelezővé tenni.
Amikor kicserélték a szavak jelentését, és a feketét elkezdték fehérnek, a rosszat pedig jónak neveztetni. Milliók haltak bele a szavakat átkeresztelő, hazug tömeggyilkosok rögeszméibe. A rögeszméiket az emberekre erőltetők mindig aljas és agresszív propagandával próbálták maguk mellé állítani a népet, a másképp gondolkodók gondolatait pedig tűzzel-vassal irtották.
Nem felejthetjük el, mert napjainkban ugyanez történik. A szabadgondolkodókat, a feketét feketének, a rosszat rossznak látókat, egyszóval a lázadókat ma is ugyanígy üldözi a hatalom. Egy országok és törvények fölött álló hatalom. Ez a hatalom uralja a médiát, ez a hatalom mindössze pár tejfelesszájú amerikai milliárdosból és a hatalmához foggal-körömmel ragaszkodó, a bukás szélén egyensúlyozó balliberális politikusból áll, akik önkényesen, a saját hagymázas rögeszméiktől vezéreltetve döntik el, hogy mit írhatunk, hogy mit gondolhatunk.
Napjainkban a Facebook, a multinacionális társai és néhány, senki által meg nem választott politikus határozza meg, hogy mi igaz, mi hamis, hogy mi az álhír és mi a gyűlöletbeszéd. Ugyanúgy visszatért a cenzúra, tombolnak a cenzorok, és kéjes örömmel tiltanak be írásokat, tüntetik el a virtuális térből a másként gondolkodókat, mint a diktatúrák idején.
Emlékeznünk kell, mert emlékeznünk kötelességünk a kommunista Szovjetunió és a náci Németország áldozataira. A milliókra, akiket ezek a totalitárius államok öltek meg vagy hallgattattak el örökre. Ma nagyon messze vagyunk a milliós számtól, de majd mindennap embereket ölnek meg a gondolatrendőrök új kedvencei.
Minden napra jut egy késsel, bombával, autóval vagy kamionnal gyilkoló muszlim terrorista. Az áldozatok száma napról napra nő, mi viszont, akik megírnánk, hogy kik és miért gyilkoltak, egyre kevesebben vagyunk. A cenzorok nem tűrik, ha beszámolunk az igazságról. A cenzorok nem tűrik az igazságot.
Az állam és az egyház elválasztásáról kioktatók, a csodálatos szekuralizmusról beszélők szemérmesen félrenéznek, ha új kedvenceik – új szavazóik –, a muszlim bevándorlók egyházuk tanítását követve kilencéves gyerekekkel házasodnak, ha több feleséggel érkeznek Európába, és ha ezeket a feleségeket zsákokba kényszerítik.
Félrenéznek akkor is, ha zsidókat, keresztényeket ölnek meg, ha templomaikat, zsinagógáikat felgyújtják, és ha a hagyományaikhoz, vallásukhoz ragaszkodó őslakosokat megpróbálják elzavarni hazájukból. A cenzorokat és a baloldali pártokat nem zavarja a muszlim hódítás, sem az erőszakra buzdító imámok, a százszámra felgyújtott autók. Csak mi, akik megírjuk az imámokat, a gyermekházasságokat, a kölni tömeges erőszakot, a felgyújtott templomokat és karácsonyfákat.
Az újkori totalitárius rendszer új ellenségei mi lettünk, keresztény kelet-európai jobboldaliak. Mi, akik nem felejtünk. Mi, akik még nem felejtettük el, milyen volt, amikor egy elnyomó hatalom cenzúrázta lépten-nyomon az igazságot. Mi, akik még emlékszünk, amikor a szovjet diktatúra ugyanígy üldözte a kereszténységet, a papokat és a nemzetben gondolkodókat, mint most a nyugati országok politikusai, a Facebook és a többi multi gondolatrendőrsége.
Emlékezzünk, mert emlékezni ma a túlélésünket jelentheti. Ők pedig – az igazságot gyűlöletbeszédnek nevező betiltók – véssék az eszükbe, hogy ez a kicsiny, de bátor nép végül mindig legyőzte az elnyomóit.
(Apáti Bence, magyaridok.hu)
