in , , ,

A globális elnyomásra globális válasz kell, egy nemzetközi konzervatív mozgalom

Ki őrzi az őrzőket?

A KONZERVATÍVOK MA MINDEN ORSZÁGBAN UGYANAZOKKAL A KIHÍVÁSOKKAL KÜZDENEK.

„Quis custodiet ipsos custodes?” – Ezt a latin mondást már sokan, sokféleképpen interpretálták. A posztmodern kor kitaszító kultúrájában e kérdésnek azonban továbbra is van létjogosultsága. Ki vigyáz azokra a konzervatív érzelmű állampolgárokra, akiknek puszta létezése a félművelt, balliberális politikusok gyűlöletáradatának célkeresztje? Azokra, akiknek eszméi, gondolatai, érzelmei és jövőképe reakciósnak, rasszistának, előítéletesnek, homofóbnak és idegengyűlölőnek van bélyegezve? Akiket rendre kirekesztőnek és fasisztának stigmatizálnak, holott a mai progresszív vezetőkhöz képest még együttvéve sem érnék el a pályakezdő kisnyilasok ifjúsági tábori színielőadásának színvonalát. A válasz e posztmodern, disztópikus világban azt hiszem, egyértelmű. Mi őrizzük magunkat. Mi őrizzük egymást.

Roger Scruton munkásságának egyik ékköve az a mondás, hogy „a konzervativizmus akkor válik tudatossá, ha arra rákényszerítik”. Ekkor ébred tudatára, ekkor nyújtja legjobb formáját, és ekkor válik azzá a mozgalommá, amellyé rendeltetett. Egy olyan korban, amelyben a liberális önkény hatalomkoncentrá­ciós törekvései – progressziónak álcázva – szemünk előtt omlasztják le annak a civilizációs rendnek az alappilléreit, amelynek megőrzéséért Európa nemzetei a XX. században még vérrel és verejtékkel küzdöttek, ott a konzervatív erők mozgalommá egyesülése mindennél fontosabb. Egy korban, ahol csak én van, de közösség nincs. Ahol az önérdek fontosabb a polgári szellemnél, a személyes vélemény a közjónál, az érdek az értéknél, a politikai korrektség a szólásszabadságnál. Ahol az „együtt a sokféleségben” jelszó papíron ugyan létezik, de a mögötte húzódó eszmeiség kiüresedett, hisz az egyén – egyre inkább abnormalitásba hajló – sokféleségének bálványozását hirdeti fennhangon a közösségek, nemzetek sokféleségének megőrzésével szemben. Szép új világ.

A konzervativizmus és a liberalizmus szembenállására mindig is zéró összegű játékként tekintettünk. Alapelveink ellentétesek, céljaink nem is lehetnének eltérőbbek, de vitára, egymás meghallgatására eddig még ennek ellenére is képesek voltunk. Még akkor is, ha a liberális gondolkodás legnagyobb teljesítménye e téren mindig is az volt, hogy haladásellenességgel és kirekesztéssel vádolták a konzervatívokat. A változás elkerülhetetlensége univerzális állandó, mi, konzervatívok pedig tökéletesen tisztában vagyunk ezzel. Az azonban nem mindegy, hogy a fejlődés milyen mértékben és mennyi idő alatt következik be. Ahogy az sem, hogy azt természetes evolúció eredményezi, vagy forradalmi erők hívják életre és kényszerítik rá a társadalomra. Patrick J. Deneen A liberalizmus kudarca című könyvében tökéletesen fogalmazza meg: „az emberiség számos kihívással néz szembe, az egyik legnagyobb, hogy a fejlődést túlélje”.

Amikor egy közös ellenség legyőzése volt a tét – legyen az a nácizmus vagy a kommunizmus –, e két ideológiai irányzat képviselői félre tudták tenni különbözőségeiket, és képesek voltak szövetséget kötni a társadalmi rend túlélése érdekében. A történelem bizony ismétli önmagát. Egy új, ezúttal már nemcsak céljait, de összetételét tekintve is globális totalitárius rezsim, egy hangos, ámde kisebbségben lévő progresszív vezetés kívánja a liberalizmus zászlaja alatt egyre erőteljesebben rákényszeríteni a többségre saját kifacsart, valóságtól elrugaszkodott, ellentmondásokkal teli, céljait tekintve messze illiberális ideológiáját.

Szükség van arra, hogy a liberálisok nem elvakult, elfajzott szárnya, hanem a józan ésszel, racionalitással és műveltséggel még megáldott, mérsékeltebb képviselői belássák, hogy a liberalizmus szárnyai alatt dédelgetett progresszívok messze túlnőtték az általuk már csak „paleoliberálisnak” bélyegzett klasszikus irányvonalat és annak céljait. Talán ők is képesek még felismerni, hogy az a progresszív dogma, hogy a haladás révén mindenki ugyanolyan igazságos elbánásban részesülhet, igazából téveszme. Hogy az egyre inkább elnyomó jelleget öltő progresszív rendszer normabontása nem hoz mást, mint fragmentálódást, polarizációt és egyre mélyülő szakadékot az egyenlőtlenségek terén, amely őket éppúgy érinti, mint bárki mást.

A progresszívok harsogva átkozzák a társadalmi egyenlőtlenségeket, miközben kiélvezik az általa biztosított előnyöket. Feláldoznak mindenkit a fehér felsőbbrendűség oltárán a rasszizmus leszámolása érdekében, miközben saját „véleményvezérei” annak tökéletes megtestesítői. Azt ígérik, hogy felszabadítják az egyéneket, ha kell saját testük rabságából is, csakhogy párhuzamosan szélsőséges elnyomást okoznak a társadalomban. Globális közösséget ígérnek, de egyidejűleg megfosztanak gyökereinktől, lokális közösségünktől, globális közönyt, elidegenedést okozva ezáltal. Habzó szájjal követelik saját irányukba a toleranciát és elfogadást, miközben messze intoleránsabbak bármely irányzat képviselőinél. Ha baloldalon már nem is, nálunk bizony még létezik erre fogalom: képmutatás.

A progresszió elnyomja, újradefiniálja és kiüresíti a liberalizmus személetmódját, törekvéseit, valódi eszme nélkül hagyja az ideológia eredeti támogatóit, és saját érdekeire használja, majd kitaszítja oltalmából azokat az elnyomott rétegeket, amelyeket a liberalizmus addig felemelni kívánt. A progresszívok az elmúlt pár év alatt több eredményt akartak elérni, mint ami a feministáknak vagy a polgárjogi mozgalom képviselőinek a múlt évszad közepétől kezdve együttvéve sikerült. Ahhoz ugyanis kétség sem férhet, hogy a #metoo vagy a BLM-kampányok, amelyeket a progresszívok zászlajukra tűztek, nem a női egyenjogúságról vagy a feketék elnyomása elleni harcról szóltak. Ugyanolyan globális hatalomkoncentrációs törekvések voltak, amilyen volt az illegális migráció kérdése vagy a mostani genderlobbi. Mint a fenti totalitárius rezsimeknél, a progresszivizmus esetében is kódolva van a bukás, hogy a rendszert saját nagyravágyása dönti romba; az, hogy saját szűklátókörűségének áldozataként nem veszi észre az önképe és a valóság között egyre növekvő és mélyülő szakadékot. A kérdés csak az, addig mit tesznek még tönkre? Mi lesz a következő fő bűn? A kereszténység? Az anyaság? A szülés?

A progresszívok hiába emelik piedesztálra az egyént, az autonómia, amit számukra adnak, csak látszatautonómia. A kulturális normáknak nem megfelelő emberek felszabadítását sürgetik, nem a szabadságjogok általános szélesítését. A demokrácia is csak addig kívánatos politikai berendezkedés számukra, ameddig kiszolgálja érdekeit. De amint a demokratikus többség elkezdi visszautasítani természetellenes elveiket, a demokrácia máris lebontandó, idejétmúlt, megszüntetendő rendszerré válik. Pontosan úgy, ahogy annak ijesztő jeleit már hazánkban is láthattuk, többek között Fekete-Győr András vagy Dobrev Klára nyilatkozataiban, akik előre bejelentették, hogy hatalomra jutásukat követően egy picit le kell bontaniuk majd a jogállamiságot, hogy elszámoltathassák a nemzeti-konzervatív politikusokat, választókat.

De hogyan tudja egy olyan irányzat megszólítani a globális kommunikáció korában a tömegeket, amely eredendően lokális? Egy ilyen globális kihívásra lokális válasz már rég nem elegendő. Különösen akkor nem, amikor a józan észt teljességgel nélkülöző elnyomó rezsim a nemzetközi média és a nagyvállalatok oltalmában bármit megtehet. Utóbbi esetében cserébe nagyvonalúan elsiklik a rezsim afelett, hogy ugyanazok a cégek lengetik most nagy lelkesen a szivárványos zászlót, amelyek anno – bizonyíthatóan – pénzelték a náci pártot vagy használták ki a kényszermunkások tömege által nyújtott előnyöket. Most, hogy a gazdasági érdekük úgy kívánja, természetesen kiállnak a diverzitás és az egyéni szabadság jelszava mellett. Persze csak Amerikában és Európában, az arab országok viszonylatában már nem ennyire bátrak. Az a fránya gazdasági érdek ott mást kíván…

Önkritika nincs, erkölcs nem is volt.

A konzervatívok ma minden országban ugyanazokkal a kihívásokkal küzdenek. Hiá­ba eltérők a hagyományok, az értékek, hiába eltérő jelenkorunk társadalmi valósága, a kihívás és az arra adandó válasz Budapesttől Berlinig, Rómától Varsóig ugyanaz. Képesnek lenni megszólítani a társadalmaink progresszívok által elnyomott és kirekesztett tömegeit, erősíteni hangunkat; visszanyerni az egyetemeket, teret nyerni a médiában és a közösségi médiában, hogy mi is formálni és tematizálni tudjuk a közvéleményt; létrehozni olyan nemzeti és nemzetközi konzervatív közösséget, amely védi egymást, mert más nem fog bennünket; és kinevelni a jövő keresztény-konzervatív nemzedékét, az irányzat fiatal vezetőit, képviselőit, akik folytatják a megkezdett harcot.

E pontokban mára Európa minden konzervatív vezetője, és minden általuk képviselt konzervatív érzelmű ember egyetért. Egyetértenek abban, hogy a globális elnyomásra globális válasz kell. Egy nemzetközi konzervatív mozgalom, amely kiutat mutat ebből a kulturálatlan, előítéletes, arrogáns, harsány és demagóg világból. Amely többre tartja a társadalmat annál, hogy tagjait uniformizálja, és a nemzeteket annál, hogy kulturális sokszínűségüket feladva egymás képére formálja azokat. Amely támogatja, oltalmazza a nemzetet, a családot, a kulturális értékeket és a hagyományokat. Egy mozgalom, amely a progresszió béklyójából kiszabaduló, valódi értékeken alapuló, valóban szép, új világért küzd.

A szerző az Alapjogokért Központ munkatársa

 

(Havasi Eszter, magyarnemzet.hu)

 

 

Add tovább!

Vélemény, hozzászólás?

Loading…

0

Kamu Genya megint hülye volt – Karácsony antitestes kampányát cáfolja a Semmelweis Egyetem kutatása