A hazai politikai nyilvánosság véleményem szerint eljutott a klinikai halál állapotáig. A két szembenálló oldal értelmiségének tagjai abban az álnaiv hitükben, hogy értelmes párbeszédet folytatnak, közben már régen elérték az egymás iránt érzett megvetésük határárát. Olvasva a médiamunkásaik termékeit, hallgatva politikusaikat – tisztelet a kivételnek – de szomorúan kell megállapítani azt, hogy a nyelv által kifejezhető tartalmaik egész egyszerűen nem fokozhatóak tovább, azaz beállt náluk a kommunikációs agyhalál.
Az egymást minősítgető és egyre alpáribb megnyilatkozások tényszerűen elérték a teljesítőképességük határát. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy értelmetlen minden áldott nap nekifutniuk egymás megértésének, hiszen az erre való szándék eleve és teljességgel hiányzik a felekből.
Adódik a kérdés, hogy egyáltalán lehetséges-e olyan új közlésmódot tanulniuk, amelynek használata révén az egymáshoz szólás formanyelve – nevezetesen, hogy látszólag mozgatják a szájukat, avagy ütögetik a klaviatúrát kifulladásig – azt a szándékot teljesítse, hogy képesek legyenek újra megérteni az ellenkező véleményt harsogót. Rendkívül nehéz viszont a csak azért is, csupán az ellenkezés primer öröméért szájukat járatókat kizárni ebből a diskurzusból, akik a közízlést romboló kivagyiságból sajnos már-már leuralták hazánkban és a nemzetközi mezőben is a nyilvánosság tereit.
Kikre gondolok? Például azokra az ellenzéki újságírást megtestesítő loholókra, akik csupán a balhé kedvéért molesztálnak kormányzati politikusokat úton-útfélen, kérdezgetik a bárgyúbbnál is bárgyúbb kérdéseiket, hogy aztán termetes írásokat kanyarítva performanszaikból demonstrálhassák páratlan ellenzékiségüket. Egyetlen példaként említem, de ezer másik lehetne, hogy napjainkban az ellenzék politikusainak és sajtójának a Karmelita kolostor körüli építési kordonok jelentik a legnagyobb játszóteret öncélú gügyögéseikhez. Most komolyan, egy ország működésének az lenne a konstruktív felvirágoztatása, hogy a kordonokat elbontják kétnaponta, majd csínytevésüket, mint államférfiakhoz méltó cselekedetet terítik saját felületeiken? Aligha. Egyetlen céljuk a balhézás, a zavarkeltés, az öt perc hírnév aznapi megszerzése.
Visszakanyarodva a szavak okafogyottságához, azt hiszem, hogy nem lehet tovább folytatni a nyelvet silányító anyázásokat és testszégyenítéseket, mert sajnos önismétlő és unalmas napi rutinná szelídültek. A puzsérróberti kíméletlen szókimondások, a tengerentúlról beszólogató bartuslászlói csatornaszag – a többieket nem is említem – egy ideje elvesztették minden erejüket, csupán fogatlan oroszlánok üvöltözéseit látjuk, halljuk, mert egész egyszerűen az olvasók immunissá váltak a folyamatos, de kontraproduktívvá vált szándékuk befogadására. A fokozás fokozásának a vége nem a belátás, a felismerés, hanem az elerőtlenedett és kiégett senkik földje.
Ki kellene szállni ebből a mókuskerékből és az öncélú bicepszmutogatások helyett vissza kellene találni a gondolattartalmú politikai vitákhoz és a megtermékenyítő újságírás asztalaihoz.
Ehhez viszont üdvös lenne, ha nem egy kataklizma bekövetkezése vezetne el, hanem az önvizsgálat, valamint az ebben résztvevők jobbító szándékának vitathatatlansága és az emberi humánum. Szívből kívánom, hogy közbeszédünk mostani, temetésre hívó énekének elhangzása után örömteli legyen a feltámadás!
Bognár Zsolt /Parabolha/
LEGYÉL NAPRAKÉSZ!
