A magyar közélet tele van olyan fiktív karakterekkel, akik a valóságban nyilvánvalóan nem létezhetnek, mert elveik, véleményeik, tevékenységeik a józan észnek és szívnek teljességgel ellentmondanak. Ilyen például a keresztényellenes teológusnő, a néhai macskás homoszexuális emigráns, illetve ilyen a magyargyűlölő erdélyi újságíró is.
Parászka Boróka figurája már első blikkre is azt a képzetet kelti, mintha Pom Pom meséiből lépett volna elő, megszólalásai pedig a népmesék gonosz antihőseinek világát idézik.
A saját nemzeten, annak értékein és érdekein való gúnyolódás persze nem unikum mifelénk, mégis nehéz megszokni.
Ezek a próbálkozások, provokációk általában komikusak vagy idegesítőek, de többnyire tét nélküliek. A baj akkor jön, amikor a tendenciózus állítások és hamis (vagy legalábbis magyarellenes) világmagyarázatok politikai síkra terelődnek, és megágyaznak a Károlyik, Rákosik, Gyurcsányok hatalmának, a Sztálinoknak, a határmódosításoknak, Benes-dekrétumoknak, a pénzvisszatartásoknak és egyéb büntetéseknek.
Ilyenkor az asztalok alatt bujkáló Cseh Katalin vagy az elégetett szavazólapokat vizionáló Parászka már nem is annyira vicces.
Ezek a tucatjával előforduló öngyűlölőink Trianonokat és kommunista hatalomátvételeket készítenek elő.
A rendszerváltáskor volt például az emlékezetes Hanákné ügy, amikor Hanák Péter történész felesége állította, hogy a nyitott ablakon keresztül szélsőjobboldali fiatalok támadtak rá, és késsel megszúrták. A dolognak óriási visszhangja lett, és a magyar közélet vélt antiszemitizmusa elleni hadjárat kerekedett nemzetközi tekintélyvesztéssel, noha a történetből egyetlen szó sem volt igaz.
Az áldozati pozíció azóta is kedvelt elem a mindenkori nemzetellenes erők részéről.
Ezúttal Parászka neve azzal került bele a médiába: megszűnt az a büntetőeljárás, ami az ő feljelentése alapján indult Kiss Dénes ellen, az újságírónő állítólagos bántalmazása kapcsán.
A konkrét esetről természetesen nehéz volna állást foglalni; hogy Parászka Borókát csakugyan érte-e atrocitás, azt végül is a bíróság ítélete mondja ki, ami jogállamban (szó szerint) perdöntő érv.
Az eset nem is elsősorban személy szerint róla szól, hanem a jelenségről.
A nemzeti, konzervatív oldal vad provokálása után (közben) vélt (szóbeli és ezúttal tettleges) sérelmek felmutatása, újabb és újabb módokon vádolva és gyalázva a politikai ellenfelet.
A történet szerint Kiss Dénes a marosvásárhelyi rádió stúdiójában megszorította kolléganője kezét, amitől azon kék folt keletkezett. A hölgy tanúi azonban állítólag nem tartózkodtak az épületben a feltételezett cselekmény idején, a vádlott tanúja pedig „hallotta Parászkát visítani, káromolni a gyanúsítottat, sőt látta, hogy Parászka megragadja Kiss ruháját, rángatja, később pedig azt, hogy Kiss térdel a földön és szedi össze a papírjait.”
A mee too Amerikában (és idehaza is) egy valós problémára adott hisztérikus válasz volt, érintőlegesen ez az ügy is oda sorolható;
sajnos sokszor a túlzások és indokolatlan gyanúsítgatások miatt elvész az érdeklődés és kontraproduktívvá válik az egész,
mint az állat- vagy klímavédelmi aktivisták irracionális ámokfutása.
Parászka Boróka tehát – akinek magvas gondolataiból rendszeresen kapunk ízelítőt itt, a Mandiner felületén is – ezúttal a politikai nézetei miatt őt ért támadásokat egy konkrét, fizikai támadás vádjával egészítette ki. Önmagát rögtön a mártír újságírók közé pozicionálva. „(…) újságírók százait verik halálra, gyilkolják meg nem évente, hanem hónapról hónapra. Ma, most is, amíg ezt írom, újságírók fognak meghalni. Ilyen körülmények között az, hogy falhoz szorítanak, a kezemet roncsolják – az nem számít jelentős dolognak. Része a mindennapjainknak. Nem jó, nem elfogadható, de nem abban a korban élünk, amikor ezen meg kellene lepődni.”
Ha a dolog megtörtént, valóban csúnya dolog. (Az ártatlanság vélelmére hivatkozva, valamint – főként – a bíróság felmentő ítéletének birtokában maradjunk annyiban, hogy az eset valóságossága erősen kétséges.)
De az újságírói függetlenség miatti felhorgadás őszinteségét részben árnyalná, ha az Origó szerkesztőségébe fenyegetve berontó Fekete-Győr cselekedete, vagy az internetadó elleni tüntetésen Császár Attila inzultálása is átlépte volna anno Parászka tiltakozási ingerküszöbét.
Parászka egyébként azt írja, azért nem fellebbezett, mert reménytelennek látta az ügyészség részéről az igazságos eljárást. Ha jól értelmezem, itt a román ügyészségről van szó.
Ezek szerint bezzegrománia mégsem olyan jó hely,
amiképpen a magyar kormányt rendszeresen ostorozó Parászka és hazai harcostársai ezt vélelmezik. Újságírói energiáját a magyar helyett szentelhetné a román politika bírálatának; a magyart éppen eleget gyalázzák idehaza, odaát meg szükség volna minden kőkemény magyar véleményre.
De ha a demokrácia és emberiesség nagyobb gátját látja a magyar kormányban és a magyar nemzeti erőkben, akkor nyugodtan beolvadhatna, és írhatna a román sajtónak a román nemzeti összetartozást bíráló cikkeket; bosszantsa őket, ne minket.
Tartok tőle, hogy akkor a Kiss Dénes-féle vélelmezett abúzusnál nagyobb megpróbáltatások is érnék.
(Ungváry Zsolt, Mandi)
LEGYÉL NAPRAKÉSZ!
