Talán minden olvasónk ismeri azt a típust, aki híján van minden kézzelfogható tudásnak, nem túl okos, nem túl tehetséges, kicsit lusta is, így aztán nem is igazán szeret dolgozni, de valahogy mindig a tűz közelébe képes kerülni. Ott melegszik, ott barátkozik, a rá bízott feladatok nagy részét pedig valahogy, középrosszul, ímmel-ámmal elvégzi, de inkább elvégezteti valaki mással. Alapvetően nem sok vizet zavar, a konfliktusokat is igyekszik elkerülni, fölfelé szorgalmasan nyal, lefelé viszont apró, vállból indított alattomos, váratlan, épp ezért fájdalmas könyöklésekkel fejezi ki a dominanciáját.
No nem túl nagyokkal, hiszen tisztában van saját képességei korlátaival, tehát tudja, hogy bármikor szüksége lehet szerteágazó szövetségesi kapcsolati hálójának minden egyes tagjára, így azokra is, akik a hierarchiában pillanatnyilag alatta helyezkednek el, és nem kizárt, hogy akik most a csípésrendben alatta vannak, holnap már felette lesznek.
Az ilyen figurák ugyan nem túl okosak, de azt igen gyorsan megtanulták, hogy nem a tudásuk, szorgalmuk és tehetségük miatt, hanem azért vannak ott, ahol vannak, mert gyümölcsöző szövetségeket kötöttek. Amelyeket ápolni szükséges. Különben szétesnek, például ha túl nagyot könyököl lefelé vagy nem elég intenzíven nyal felfelé: társai elhagyhatják vagy elárulhatják. (Ez utóbbival kapcsolatban komolynak mondható tapasztalatokkal rendelkezik, rutinos áruló ugyanis.)
Így éli az életét; kicsit fárasztja ugyan a sok kapcsolat ápolása, a kávézások mellett lefolytatott semmitmondó, az időjárást vagy egy másik kolléga ruházatát kibeszélő társalgások, de ezek a tevékenységek még mindig kevesebb energiájába kerülnek, mintha munkával lenne kénytelen eltölteni a hétköznapokat. Elvan, ellébecol, nagy károkat sem okoz, de akkor van baj, amikor a sors furcsa fintorának és szorgalmas felfelé nyalakodásának köszönhetően felelős, vezető pozícióba helyezik.
Ekkor ugyanis néhány nap vagy hónap alatt kiderül, hogy teljesen alkalmatlan, és ügyesen felépített kártyavára pillanatok alatt omlik atomjaira. Lustasága, a munkához való viszonya és tehetségtelensége miatt hatalmas káoszt teremt, hiszen kávézások és két órán át tartó ebédszünetek mellett nem lehet igazán komoly munkát (el)végezni. Nem elég már a munkát imitálnia, kevéssé válik a reggeltől estig tartó megúszás, a Telex és a 444 böngészése vagy a facebookozás. Ilyenkor kiderül, hogy a király meztelen.
Karácsony Gergelyről sokadszorra derül ki, hogy az a bizonyos királyi viselet nincs is rajta, azonban most először vált mindenki számára egyértelművé, hogy valóban meztelen, alkalmatlan.
Ezen a ponton érdemes visszatekinteni arra az időszakra, amikor még főpolgármester-jelölt volt. Akkoriban a baloldali propagandamédia gúnyosan heherészett azon, hogy Karácsonyt mifelénk alkalmatlannak titulálták. Nem szeretik odaát a Kasszandrákat.
A cselédsajtó fővárosi újságírói azóta a saját bőrükön is érezhetik, tapasztalhatják, hogy igazunk volt. Budapesten autóval valóságos orosz rulett elindulni, viszont a 3-as metrót épp felújítják, a körúti villamosokat pedig legyűri egy kisebb eső, és a buszok is csak a dugóban araszolnak.
Gergely így hiába javasolja a közösségi közlekedés használatát, hiszen az is elesett, marad tehát a biciklizés, ami részint megvalósíthatatlan például a dimbes-dombos Budán – ötven év felett, élsportolói múlt nélkül feltekerni egy meredekebb lejtőn képtelenség –, részint valahogy a kisebb gyerekeket is illendő lenne eljuttatni óvodába vagy iskolába – ami ugye egy kerékpárral maximum a híres Eötvös család artista tagjainak menne –, meg az sem lenne baj, ha az ember ezek után még be is érne a munkahelyére, arról nem is szólva, hogy aki kerekezett már hóban-fagyban-esőben, az pontosan tudja, hogy aki kétmillió embert akar rászoktatni a bringázásra, annak egészen egyszerűen fogalma sincs a valóságról.
(Apáti Bence, magyarnemzet.hu)
Add tovább!
