„Utolsó jussomat, a Szót”
Igazságtalan volt Wass Alberttel a sors. Miközben szűkebb hazája, Erdély egész munkásságában nyomot hagyott, életének nagyobbik felét kényszerűségből idegenben töltötte. Csupán saját reménysorai vigasztalhatták: „És lészen csillagfordulás megint / és miként hirdeti a Biblia: / megméretik az embernek fia”. Elbitorolt szülőföldjének hivatalossága ma is háborús bűnösként tekint a távollétében koncepciós perben halálra ítélt íróra. A rendszerváltásig a csonka haza is alig tudhatott róla valamit. Műveit a szocialista kultúrpolitika elrejtette előlünk, rettegett tőle. Oka volt rá. Szellemének gyújtóereje a szívekhez szól. Úgy ír a havasok világáról, elmúlásról és megújulásról, saját fájdalmáról, hogy abban egyszerre van ott a történelem és a históriát átélő ember. Maga Babits Mihály méltatta Baumgarten-díjjal 1934-ben, ám könyvei idehaza csak a rendszerváltás után jelenhettek meg. Másfél évtizeddel itthoni „amnesztiája” után már a legkedveltebb magyar írók közé tartozott.
Élete alkonyán haza kívánt térni, állampolgársági bizonyítványt kért, ám Kuncze Gábor belügyminisztériuma csak egy megalázó ideiglenes papírt ajánlott fel neki. Mi mást is várhatott volna azoktól, akik a cipője sarkáig sem értek föl, és ma is kórusban sározzák, nácizzák?
Gróf Wass Albert a szó valamennyi értelmében nemes ember volt. Ma huszonkét esztendeje, kilencvenévesen önkezével vetett véget életének idegen földön. E verssorát talán búcsúnak szánta: „S utolsó jussomat, a Szót, / ezt a szent, tépett lobogót / kitűzöm fent az ormokon / s a csillagoknak meglobogtatom!”
(Pilhál György, magyarnemzet.hu)
