KERESZTÉNYDEMOKRÁCIA, MODERNITÁS
A miniszterelnök tusványosi beszéde nem hagyott kétséget afelől, hogy a kultúrának nagy jelentőséget tulajdonít napjaink európai s egyúttal hazai politikájában. Az alkotóművészet szelleméről szólva a politikai korrektség által reánk kényszerített cenzúrát nehezményezte. A kereszténydemokrácia kapcsán a keresztény kultúrából kisarjadt létformák védelméről beszélt, köztük – erős protestáns felhanggal – a nemzeti gondolat jelentőségéről. Ennek fényében az a megállapítás is logikus, hogy a közép-európai építkezés számára elengedhetetlen, hogy minden európai országnak joga legyen megvédeni keresztény kultúráját.
Mindezek alapján a harmadik kétharmados győzelem utáni korszakalkotás természetrajza is csak kulturális lehet, s e kulturális korszak kialakítása felé vezető folyamatban a miniszterelnök üdvözölte, logikusnak és érthetőnek nevezte az elsősorban e lap hasábjain kibontakozott kulturális vitát.
Azóta is sokan találgatják, hogy a fentiek jegyében szeptemberre beharangozott változások mit is jelentenek. Voltak, akik a leváltásomról szóló, a napokban megjelent álhíreket már a szeptemberi események előszeleként értelmezték, ami – kormányzati eltökéltség ide vagy oda – sajátosan egyszerű „megoldása” lenne egy valóban – legalábbis egyes részleteiben – érdekfeszítő polémiának.
Mint azon kevesek egyike, akik komolyan vették a vitát, s nem pusztán a változatos igazságtartalmú alapállításokra rákontrázva, esetleg sajátos módszerekkel értelmiségi kiáltványt szerkesztve vagy más médiafelületeken szörnyülködve vettek részt a pengeváltásban, örülök annak, hogy a miniszterelnök nyomon követi a kulturális állapotainkról folyó diskurzust. A vita lehet fontos, ha valóban ki akarunk törni a politikai korrektség vagy bármilyen, a szabadsággal mint alapvető keresztény értékkel is összeegyeztethetetlen béklyó szorításából.
Ugyanakkor remélem, hogy mindazok, akik e vita hangvételét fenyegetőzéseikkel, minősítgetéseikkel, az érintettek megalázásával olykor a kocsmai veszekedések színvonalához közelítették, erősen figyeltek akkor, amikor a miniszterelnök az új, kereszténydemokrata korszakról mint a „társadalmi szokások, egyfajta közös hangulat, talán ízlésvilág, egyfajta viselkedési mód” összességéről beszélt. Üdvös lenne, ha a kereszténydemokráciának nem kellene pironkodnia a saját vélt vagy valós táborán belül zajló szóváltások hangvétele miatt.
A vitáknak ugyanakkor más kockázata is van, amire minden résztvevőnek – nekem különösen is – érdemes odafigyelni. A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) nem egy kortárs irodalmi, művészeti központ, nem kultúrház. A múzeum egy gyűjtemény kezelője, óvó gazdája, gyarapításának felelőse. Az irodalmi hagyatékok közös nemzeti kincseink, ha tetszik, közös identitásunk tárgyiasult darabjainak fontos elemei. Ezeket gyűjti a PIM, a kollekció alapját képező Petőfi-relikviák 1909-es beérkezése óta. Fontos tevékenység ez minden öntudatos nemzet életében.
Az intézményes nemzeti emlékezet nem szelektál politikai alapon, nem helyez magára egy, a politikai korrektséghez hasonlatos szellemi béklyót sem, hanem igyekszik megőrizni mindazok örökségét, akik így vagy úgy hozzájárultak ahhoz a lenyűgöző kulturális gazdagsághoz, aminek mi az örökösei vagyunk, és ami a nyilvánvaló civilizációs fenyegetettségben segít megőrizni európai, nemzeti identitásunkat.
Éppen ezért – persze a sajtó- és gondolatszabadság szentségének tiszteletben tartása mellett – a kánonról vagy az uralkodó ízlésvilágról szóló polémiában érdemes egy kicsit talán óvatosabban haladni, a szellemi rendrakás közepette kevesebb porcelánt összetörni. Nem lenne jó, ha kánonalakító vitáink purifikátori hangvétele a fontos irodalmi hagyatékok külföldi gyűjteményekbe vándorlását mozdítaná elő ahelyett, hogy azok nemzeti közgyűjteményeinket gyarapítanák.
E vitában a másik múzeumi szempont sem kevésbé fontos, sőt! Ez pedig nem más, mint a látogatóknak, elsősorban az ifjúságnak a megnyerése. A korszerű múzeumpedagógia együttműködik az oktatással, a múzeumi élmény fontos kiegészítője a tanóráknak, ezáltal döntő szerepet játszik a jövő generáció érdeklődésének, kulturális szokásainak, identitásának, szellemi immunrendszerének alakításában.
Az Arany János-emlékév szívmelengető tanulsága, hogy érdemes ebbe a munkába szellemi és anyagi erőt fektetni, érdemes határon inneni és túli iskolások tízezreit elhozni a PIM kiállításaira vagy az Arany-busszal több mint hetvenezer emberhez eljuttatni a bölcs hazafiság gondolatát, a nyelvi gazdagság varázsát.
A PIM múzeumpedagógiai foglalkozásainak száma már az idei első félévig közel kétszerese volt a 2016-ban tartott összes foglalkozásnak. A nemrég elhunyt Kányádi Sándor által kezdeményezett, a PIM-hez tartozó tabáni Mesemúzeum népszerűsége újabb és újabb rekordokat dönt, országszerte sokakat követésre buzdít. A különböző hátrányos helyzetű csoportok megszólításával csak tovább bővült az a múzeumpedagógiai tevékenység, amelynek célja egyértelmű: a nemzeti összetartozás érzésének erősítésével a világra nyitott, absztrakcióra képes, a magyar kulturális identitásba „belenövő” gyerekek nevelése.
Az elmúlt hetek vitájában volt néhány momentum, ami a PIM múzeumpedagógiai hatékonyságát, vagyis e kulturális misszió eredményességét veszélyeztetheti. Ezek közül is kiemelkedik a Tanácsköztársaság történeti értékelésével kapcsolatos vád.
Hiszen ha csak egyetlen pedagógus akad, aki esetleg elhiszi, hogy a PIM főigazgatója, munkatársai egyoldalúan a „ballibek szekerét tolják” vagy a „proletárdiktatúra emlékét igyekeznek tisztára mosni”, már harminc gyerekkel kevesebb válik megszólíthatóvá, elérhetővé az imént vázolt szent cél érdekében. Éppen ezért, és mert a tevékenységünket felügyelő miniszternek, Kásler Miklós professzornak erre ígéretet tettem, fontosnak tartom világossá tenni a következőket: a Tanácsköztársaság 133 napját a magyar történelem egyik legsötétebb időszakának tartom.
A proletárdiktatúra kapcsán a kulturálisan, művészettörténetileg mégoly érdekes folyamatok, jelenségek elemzése nem mérsékelheti azt a felháborodást és gyászt, amit minden épeszű ember érez, ha mondjuk – mint magam is – a Lánchídon nap mint nap áthaladva, emléktáblájukat látva, a Dunába lőtt idősebb és ifjabb Hollán Sándor államtitkárok sorsával szembesül. Az ő esetük pedig csak egy a számos borzalmas akció közül. A Tanácsköztársaság mentegetése tehát semmilyen körülmények között sem elfogadható.
Valóban, a fentieket felelős kiadóként leírhattam volna a kiállítás katalógusának előszavában is. De ismétlem: a Kassák Múzeum egy, Albert Ádám által jegyzett kortárs művészeti – és nem történeti – tárlat formájában reflektált a Tanácsköztársaság művészeti törekvéseire. A kötet lila-sárga színvilágával és a kiállítás formanyelvével egyértelműen arra utal, hogy koránt sincs szó a vörös terror művészetének apoteózisáról, épp ellenkezőleg: a tulajdonviszonyok felforgatása és az újrahasznosító törekvések abszurditása van a célkeresztben, a személyes pálfordulások a millenniumi emlékmű szobrászának, Zala Györgynek papírmasé Marx-fejével illusztrálva vagy a kollektivizmus eszméje és az egyéni haszonelvűség feszültsége Bíró Lajos pénztárcájának esetében, amit a tőkét döntő kalapácsos ember motívuma díszít.
A kortárs művészet is foglalkozhat történelmi eseményekkel, még ha ezt nem is a politikatörténet eszköztárával teszi. De esetleg kínálhat olyan szempontokat, rámutathat olyan ellentmondásokra, amelyek a politikatörténészeknek is tanulságul szolgálhatnak.
Mivel a miniszterelnök által is méltatott kultúrpolitikai vita soha nem látott ismertséget szerzett egy számos konzervatív, MMA-tag, NKA-kurátor által is megtámogatott formabontó kortárs képzőművészeti kiállításnak, ha szükséges, akárhányszor kész vagyok érvelni az ordas politikai szándék gyanújának elhárítása érdekében.
Abban ugyanis Herczeg Ferenccel és Bánffy Miklóssal együtt biztos vagyok, hogy a politikai konzervativizmus nem tévesztendő össze az ízlésbeli konzervativizmussal, és – Konrad Adenauerrel és Helmut Kohllal együtt – meggyőződésem, hogy a modern kereszténydemokrácia számára a művészeti szabadság, a hagyományos értékek iránt elkötelezett, de a modernitásra nyitott szemlélet létfontosságú.
Mindig örülök, ha a Petőfi Irodalmi Múzeum látogatói erről személyesen is meggyőződnek.
Prőhle Gergely
VÁLASZ PRŐHLE GERGELYNEK – MÚLT HELYETT ITT ÉS MOST, A JELENBEN
Július 26-án Tusványoson még L. Simon László és Prőhle Gergely közösen védték a régi kánont, Orbán János Dénes írót pedig kioktatták, hogy a szavazók nem írókat választottak meg, hanem politikusokat, tehát ne nagyon okoskodjon a konzervatív oldal kiszorításáról és a kulturális igazgatás felelősségéről.
Aztán július 29-én feje tetejére állt a világ, amikor Orbán Viktor tusványosi beszédében a jelenlegi helyzet tarthatatlanságára hívta fel a figyelmet. Ezt elemzi most a saját magától elhatárolódó Prőhle Gergely is, aki a kormányfő szavainak újdonságait emlegeti, ennek ellenére a saját érvkészlete nagyon is a régmúltba fordul.
Mintha mit sem értett volna meg „az új szellemi rendrakás”, a kánonalakító viták jelenre irányulásának, a közös jelenünket újragondolni akaró tettvágynak a lényegéből. Mint írja, tart attól, hogy túl sok porcelánt akarunk összetörni. De nagyon is átlátszó módon a jelen problémái, a porcelántörések elől mégis a múlt kérdései közé menekül.
Tegyük rendbe előbb a múltat: amit Prőhle nyilvános vezeklésként a Tanácsköztársaságról szólva elmond, már korábban meg kellett volna tennie. Bár azért a bolsevizmussal kapcsolatban még mindig szívesen emlegeti a „kulturálisan, művészettörténetileg mégoly érdekes folyamatok, jelenségek” elemzésének szükségességét. Ehhez most már kénytelen-kelletlen hozzáteszi: mindez nem mérsékelheti azt a felháborodást és gyászt „amit minden épeszű ember érez, ha a Dunába lőtt idősebb és ifjabb Hollán Sándor államtitkárok sorsával szembesül”.
Vannak fenntartásaim ezzel a megkésett elhatárolódással szemben. Már csak az a kérdésem, mikor kíván a PIM a kulturálisan mégoly érdekes folyamatok, jelenségek elemzésének körében egy – a náci szimpatizánsként elhíresült, s egyébként valóban elképesztően tehetséges – Leni Riefenstahl forradalmian új filmnyelvét bemutató és elemző kurzust tartani?
Mert ha ilyet nem tesz – s nyilván nem fog tenni, magam se biztatnám erre –, ez már akkor megint a kettős mérce lényege. Hogy a Tanácsköztársaság borzalmas terrorállam volt, de a művészete az lehet „művészettörténetileg mégoly érdekes”.
Nem! Tisztelt Prőhle úr! Fogadja el, hogy ez a nemzet, s ennek a nemzetnek az értelmisége van annyira érett, hogy ne vegye be ezt az „egyrészt-másrészt” logikát. A Tanácsköztársasággal nem egyrészt van így, s másrészt van úgy: épeszű ember ilyenkor nem kezd egyensúlyozni. Vagy megint csak hadd kérdezzek vissza: képes lenne a Szálasi-korszak művészetét is ilyen egyrészt-másrészt alapon megközelíteni? Ha nem, akkor pedig nem érzi úgy, hogy a kettős mérce képviselőinek szekértolójává vált?
A másik múltidéző része Prőhle Gergely felszólamlásának a PIM irodalmi hagyatékok kezeléséről szóló rutinjainak bemutatása. Mint írja: „az irodalmi hagyatékok közös nemzeti kincseink, ha tetszik, közös identitásunk tárgyiasult darabjainak fontos elemei. Ezeket gyűjti a PIM, a kollekció alapját képező Petőfi-relikviák 1909-es beérkezése óta.” Ez megint mellébeszélés. A PIM nem csupán nemzeti kincseinket óvja és őrzi, hanem a jelenkori magyar irodalom értékeit is köteles felmutatni, de amikor ezt teszi, abban már számunkra nincsen köszönet.
Sokszor leírtam, nem hozok fel új példákat: Prőhle vezetése alatt jórészt tehetségtelen liberális sztárírók színpadává züllött a múzeum, s annak szinte minden jelentős külső rendezvénye.
S hiába írja Prőhle – megint csak a múltba menekülve – hogy ő Herczeg Ferenccel és Bánffy Miklóssal együtt biztos a maga ízlésében, ha közben napjainkban Konrád Györggyel és Nádas Péterrel árul egy gyékényen.
És megint előjön az ízlésbéli konzervativizmussal – pontosan úgy, mint a baloldali liberális bírálóim, akik nyilván el sem tudnak képzelni mást rólam, mint hogy az amúgy tényleg kiváló Wass Albert, Nyirő József vagy Tormay Cecile alkotja a kulturális elvárási horizontomat.
Akkor az ízlésbéli konzervativizmus vádját kikérve magamnak, hadd szerencséltessem megint egy listával Prőhle Gergelyt. Arról mondjon valamit, itt és most, a jelenben mit tett az alternatív értékalapú kánon építéséért, helyzetbe hozataláért?
Itt van tehát az élő klasszikusaink között például Bereményi Géza, Buda Ferenc, Döbrentei Kornél, Dobai Péter, Fehér Béla, Ferenczes István, Ferdinandy György, Grendel Lajos, Tárnok Zoltán, Benedikty Tamás, Rónaszegi Miklós, Kiss Anna, Kalász Márton, Kovács István, Makkai Ádám, Kiss Benedek, Kodolányi Gyula, Brády Zoltán, Péntek Imre, Szakonyi Károly, Szilágyi István, Tamás Menyhért, Temesi Ferenc, Tornai József, Tőzsér Árpád, Vári Fábián László vagy Zalán Tibor.
Aztán itt vannak erejük teljében az utánuk következő nemzedékek tagjai: Babics Imre, Bognár Antal, Csender Levente, György Attila, Iancu Laura, Majoros Sándor, Molnár Vilmos, Orbán János Dénes, Papp-Für János, Szentmártoni János, Gittai István, Toót-Holló Tamás vagy Végh Attila.
Mindeközben pedig olyan izgalmas írói debütálásoknak vagyunk a szemtanúi, mint Dezső Katáé, Pataki Tamásé, Haklik Norberté, Pozsonyi Ádámé vagy Zsille Gáboré.
Tisztelt Prőhle Gergely! Látja, mennyi elmaradt feladat?
Szakács Árpád – A szerző újságíró
