Keveset tudunk a magyarság első honvédő csatájáról (907. július 4–7.), s nem csupán azért, mert kevés a történeti forrás – azt a keveset is elhallgatta előlünk a kommunizmus. Generációk iskolai történelemkönyvéből hiányzott Árpád pozsonyi diadala, nem véletlenül. A honfoglaló fejedelem korszakos győzelme nem illett bele a nemzetre erőszakolt „kicsi és bűnös nép” koncepcióba. A dédszülőktől imitt-amott hallottakat megpróbálták kiradírozni a nemzet tudatából. Csoda, hogy a csata millenniumára (1907) felállított tizenöt méteres turulszobor ott maradhatott Tatabánya fölött, a Gerecse sziklafalán…
Európa további sorsáról szólt az a 907-es diadal. Évfordulója van ma.
Százezres egyesített nyugat-európai sereg indult meg Liutpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek vezetésével „kiirtani a magyarokat” – csakhogy Árpád állt velük szemben. A negyvenezres magyar könnyűlovasság három nap alatt valósággal szétzúzta a magabiztos támadókat, hírmondójuk is alig akadt. Egy krónikás írja: „A bajorok kilátástalan háborúja Liutpold herceg féktelen kevélységét letörték.” Olyannyira letörték, hogy ő maga is fűbe harapott, akárcsak a salzburgi érsek – igaz, egyes források szerint Árpád és három fia, Tarhos, Üllő és Jutas is elesett. A megalázó kudarc nyomán a nyugat bő évszázadra felhagyott a magyarság kóstolgatásával – 1030-ban jöttek legközelebb, de azt is megbánták.
Nem értem, hogy a magyar történetírás még ma is miért szerénykedik, miért nem kezeli e világra szóló diadalt az őt megillető súllyal, büszkeséggel. Merjünk kicsik lenni? Soha! Hőseikre büszke magyarok merjünk lenni!
(Pilhál György, magyarnemzet.hu)
Oszd meg másokkal is!
