– A magyarok többsége filmek sugallta közhelyek alapján gondolkodik az olaszokról. Mennyi közük van ezeknek a valódi Olaszországhoz?
– Az a nagy Olaszország, amely a lazaságával, életszeretetével lett híres, amelyet a nagyhangú, elegáns latin szeretőkkel azonosítottak, akik szemüvegben kikönyökölnek a kávézókból az andalító zeneszóra, és minden nőhöz van egy kedves szavuk, valóban létezett. A matriarchális család a mediterráneum fontos tényezője. Hasonló a helyzet a portugáloknál és a spanyoloknál is, akiket unokatestvéreinknek szoktunk nevezni. A tradíció fenntartásához egyébként egészséges vitakultúra is szükséges. Ezt barátságos beszélgetésként kell elképzelni, amelynek a végén kinyitunk egy palack francia és egy olasz bort – persze az olasz jobb.
– A mai Európában a klasszikus „mamma” modellje kicsit régimódinak tűnik. Olaszországban tartja magát?
– A matriarchális Olaszország sajnos haldoklik. Kaotikus időszakot élünk, amelyben újraírják a régi szabályokat. Nem hiszünk már ezekben az értékekben. Nekem személy szerint furcsa kicsit, de lehet, hogy most kell a felfordulás ahhoz, hogy utána újra egyensúlyba tudjon kerülni a világ. Olaszországban identitásvesztés figyelhető meg. Az emberek ellustulnak, és helyet adnak az idegeneknek, ami önmagában nem lenne gond, a baj csak az, hogy az idegenek máshogy állnak azokhoz a témákhoz, amelyek egy olasznak vérbeli ügyeket jelentenek. Mondok egy példát. Amikor elmegyek a kávézóba, ahová gyerekkorom óta járok, ma már olyan ember szolgál ki, aki nem ismeri a kultúránkat. Nem tudja, min nőttünk fel, mik voltak a szokásaink, milyen vicceket meséltünk a pultnál, és olyan kávét készít, amelynek se lelkileg, se a kiszolgálás tekintetében semmi köze ahhoz, amit az olaszoktól megszoktunk. Neki ez automatizmus. A globalizáció nagy veszélye, hogy minden csak a pénz körül forog, közben elvész a lélek. Egy idegen kekeckedőnek fogja gondolni azt az olaszt, aki ezt számonkéri rajta, és csak annyit mond: ha nem tetszik, menj máshová.
– Mennyi a része az identitásvesztésben a migrációnak?
– Meggyőződésem, hogy ami most zajlik, az nem migráció, hanem háborús jellegű invázió. A kettő teljesen különböző. Nálunk is volt belső migráció, amikor az északon élők adtak munkát a délolaszoknak, és volt egy tengerentúli migráció is, ami egészen mást jelentett. Akkor a legszebb ruhánkban álltunk sorba, hogy befogadjanak minket, szóval mindent megtettünk ezért. El kellett fogadnunk az ottani szabályokat ahhoz, hogy utána szabadon élhessünk saját identitásunk szerint. Így tettem én is, amikor Magyarországra jöttem. Egy erős kultúrában nehéz elfogadni a változtatásokat. Ma már egyébként sincs olyan, hogy harminchat évig dolgozol egy cégnél. A gyors változásokhoz kell igazodni, hosszú távú célok helyett projektekben gondolkodunk. Ezzel együtt kell élni.
– Ön mintha mégis szembemenne ezzel. Nagy családként kezeli az alkalmazottait, akiket több mint másfél évtized alatt kovácsolt csapattá, és lépten-nyomon hangsúlyozza, nincs fontosabb, mint az identitás. Tudatosan harcol a világban eluralkodó folyamatokkal?
– Persze! Nem fogom azért feladni az identitásomat, mert a világ változik. Otthon mindenki úgy éli az életét, ahogy szeretné. Ez az étterem a mi otthonunk, és úgy szeretnénk működtetni, ahogy nekünk tetszik. Aki ide jön, annak el kell fogadnia, hogy itt igenis vannak erkölcsök és van filozófia, amelyet mi evidenciának tekintünk. Identitás nélkül elkeveredünk a világban.
– A gasztronómiához is az identitásmegőrzés hajtotta?
– Igen. Meg az, hogy a vendéglátással tudtam a legjobban viszonozni a sok szeretetet, amit kaptam.
– Könnyebb volt nálunk megvalósítania az éttermet, mint Olaszországban?
– Nincs különbség. Ha valami jó, annak mindenütt sikere van. Persze az olaszságom brand volt akkoriban. Éppen olyan kuriózumnak számítottam itt, mint az első színes bőrű a kisvárosban, ahonnan származom. Vagy mint Cicciolina Olaszországban.
– Ez a hasonlat sokat elmond arról, mit gondolhattak az olaszok a rendszerváltás után Magyarországról. Mi hozta mégis ide?
– Amikor a közgazdaság-tudományi egyetemen kezdtem tanulni 1993–94-ben, otthon még mindenkinek félelmetesnek tűntek a volt szovjet államok. Nekem egy nagy problémám volt egész fiatalkoromban: túl közel voltam az otthonomhoz. Nem volt saját életem, az anyám rám ömlesztette a szeretetét, aminek következtében hatalmas küzdelem volt felismernem az utamat. De fel kellett nőnöm a pofonokhoz, amelyekkel az élet jár.
– Több problémája volt az édesanyja szeretetével, mint az édesapja szigorával?
– Persze. Az apámmal való viszonyom egyébként már más. Kiérdemeltem tőle valamit. Ma már látom, a szülőnek nem az a legnagyobb aggodalma, hogy mivel fog foglalkozni a gyereke, hanem hogy milyen ember lesz belőle. Hogy tisztában van-e az erkölcsökkel, tudja-e az útját. Amikor apám először eljött az étterembe, azt mondta, nem érdekel, hogy mid van, nekem csak az számít, milyen ember lettél. Az volt a fontos számára, megvan-e bennem a hit, távol tartottam-e magam a veszélyektől, amelyektől kamaszként megpróbált megóvni, és hogy hogyan viselkedem az emberekkel. Akkor megfogta a kezemet, és azt mondta: büszke vagyok rád.
– Milyen veszélyektől kellett távol tartani akkoriban egy olasz fiatalt?
– Apám mindig azt mondta: az ördög éjjel él. Az akkori veszélyek éjjel támadtak: klánhoz tartozni, lopni, csalni, vagy rászokni a kábítószerre olyan életforma volt, amelyik egyszerűbbnek tűnt, pláne fiatalon, amikor az ember bátran belevág mindenbe. Apám a sporttal próbált távol tartani az ilyenfajta veszélyektől. Persze fiatalként voltak kicsapongásaim, volt, hogy meg kellett fognia, és meg is fogott. Nem mondom, hogy jó gyerek voltam. Adtam neki futnivalót, de mindig azt mondta: úgyis hazajössz, mert éhes leszel.
Az olasz társadalom azért klassz, mert tudja, hogy egy gyerek húszéves korában is gyerek marad, nem szabad elengedni előbb, mert a kísértések olyankor a legnagyobbak. Teret kell adni számára, hogy érni tudjon, de mindig éreznie kell, hogy a család mögötte áll. Ez a legnagyobb segítség, amit egy fiatal kaphat. Szóval eljöttem Magyarországra, itt tanultam egy évig, jött a szerelem, egy bombázóval jártam, akihez hasonlót Olaszországban addig csak címlapokon láttam.
Nekem, aki papok és apácák között nőttem föl, és már elemiben is csak fiú osztálytársaim voltak, ez óriási élmény volt. Emlékszem, amikor a gimnáziumi kollégiumba bekerültünk, már alig bírtunk magunkkal, egyfolytában azon törtük a fejünket, hogyan szökhetnénk meg éjjel, hogy nőt láthassunk. Arról nem beszélve, hogy otthon is szigorú erkölcsök uralkodtak. Apám, amikor az első barátnőmet hazavittem, éjszakára bezárt minket két külön szobába, és leült a kettő közé. Azt mondta: „Az a lány azért van itt, mert az apja bízik bennem. Te maradj a szobádban, és ő is a szobájában marad. Te a hülye fejeddel biztos nem vigyáznál rá.” Ilyen felelősségérzettel ment neki ezeknek a helyzeteknek. Ma már erre azt mondanák: hú, de antik vagy!
– Ön is így csinálná?
– Igen. Átérzem ezt a felelősséget. Látom, mennyire felelőtlenek az emberek a mai kapcsolatokban. Ha te mint szülő odaadod a lányodat, én figyelek, hogy a fiam ne ugorjon rá, hogy megtanulja benne tisztelni a nőt.
– Egy év elteltével ingázni kezdett…
– Négy éven át rohangáltam a szerelem és a tennivalók között, míg végül úgy döntöttem: Magyarországot választom. Elkezdtem egy magyar cégnél dolgozni mint marketinges, de hamar rájöttem, hogy ez nem érdekel. Nem akarok egy irodában dolgozni számítógép mellett, nekem mozognom, alkotnom kell, számomra az a legfontosabb. Akkor döntöttem a gasztronómia mellett. Már az egyetem alatt megéreztem, milyen jó adni, amikor hétvégenként a Magyar utcai Tuk Tuk Caféban készítettem pizzát. Nagyon szeretek emberek között lenni, és ott remek impulzusokat kaptam.
Az is hozzájárult ehhez a döntéshez, hogy a családomban erős a gasztronómiai kultúra. Édesapám szeret enni, mindig megkóstoltatott velem mindent, együtt mentünk borért, a nagymamám is maga termelte meg, amit lehetett, még kilencvenévesen is kapált a kertjében. Akkoriban egy fillért nem adtak volna azért, hogy itt, a politikai negyedben megél egy étterem. A Pomo D’Oro helyén egy Garázs nevű szórakozóhely volt, ahol én is szerveztem néhány bulit. Pesten alig egy-két pub, az élet inkább Budán zajlott.
Ott volt az Oscar, a Várban a Fortuna, itt csak a Morrison’s meg a Fregatt. Pesten inkább kocsmáztunk és házibuliztunk, ahogy a magyar barátaim megtanítottak rá. Nálunk nemigen volt ennek hagyománya. Meg akartam valósítani önmagam, eladtam a kocsimat, kölcsönkértem, az összes pénzemet beleraktam az étterembe, de nem féltem, mert ott volt mögöttem a család. Dolgoztunk reggeltől estig, aztán jöttek a tévés szereplések, amelyek lendületet adtak.
– Az olasz férfiak, akiknél nemzeti karakterisztika az udvarlás, hogy élik meg, hogy Európa északi részéről egyre nagyobb nyomás érkezik a nők és a férfiak uniformizálására, a nemek közötti határok eltörlésére? Nemrég lett hír például abból, hogy egy angliai lányiskolában nem lehet lányoknak nevezni a diákokat.
– Nekem Szodoma és Gomora jut eszembe róla. Sok olyan dolognak adunk hírértéket, aminek nem szabadna, és ezzel olyan jogokat erőltetünk az emberekre, amelyeket nem kéne. Úgy gondolom, otthon mindenki azt csinál, amit akar, hiszen joga van hozzá, de ezt nekem ne kelljen látnom. Hiába mondják valamire, hogy normális, ha egyszer nem az.
Tudom, a római korban is voltak homoszexuálisok, de biztos vagyok benne, hogy élték az életüket, és nem jogokért rohangáltak. Én tradicionalista vagyok, és ezeket a dolgokat nem tudom normálisként elfogadni. Semmi bajom azzal, ha valaki homoszexuális vagy leszbikus, de azzal, hogy tönkretettünk egy normális családképet, már van.
A Jóisten teremtett minket nőnek és férfinak, a nemeket nem én találtam ki. Ez kicsit olyan, mint a migráció. Bevándorlóként tudnom kellett, hogy vannak szabályok, és ha nem tetszenek, haza lehet menni.
Aki ide jön, semmivel se több, mint ön vagy én, mégis milyen alapon követel más jogokat? De ma nem szabad beszélni a véleményedről, mert akkor rasszistának, homofóbnak bélyegeznek. Ma egy burkolt diktatúrában élünk. Mindenki rosszra gondol például, ha a zsidó szót kiejted a szádon. Ezt sem értem. Engem biztos nem zavarna, ha zsidó lennék.
Szerintem a legnagyobb probléma az, hogy ma a társadalomban igen erős a szexualitás jelenléte, de a kapcsolatokból kimarad az ember. Pedig a szex önmagában egy idő után unalmas lesz, ha nincs mögötte érzelmi kapcsolat. Tűrnöm kell, hogy így van, mert ebben a világban élek, de én más normákhoz igazodom.
– Akkor egyetért Catherine Deneuve-vel, aki egy levélben száz nőtársával együtt felemelte szavát a Me Too kampány okozta szélsőséges megnyilvánulásokkal szemben, és kiállt a férfiak udvarláshoz való jogáért?
– Aláírnám én is, ha lehet, már holnap! Engedtessék már meg, hogy közeledjek egy nőhöz! Ha neki nem tetszik, ad egy pofont, és ennyi. Ilyen botrányok mindig voltak, mindig lesznek. Ha valaki megerőszakol egy nőt vagy egy gyereket, az más kérdés, annak szerintem le kéne vágni a nemi szervét, nem büntetőeljárást indítani meg a jogait dédelgetni. De ön szerint hány nő kezdeményezett kapcsolatot producerekkel annak érdekében, hogy szerepet kapjon, függetlenül attól, mennyire tehetséges?
Az emberek nagy része taktikázik egymással, és a hatalomra vágyó embernek ebbe igenis bele kell buknia. Az sem elfogadhatóbb, hogy sok nő megélhetésből köt házasságot, és nyíltan vállalja, hogy csak a pénze miatt van egy férfival. Ezt mégis elnézik az emberek. Hiszek abban, hogy ha tehetséges vagy és dolgozol, előbb-utóbb megjönnek az eredmények. Lehet, hogy sokaknak nem tetszik, de az a véleményem, hogy a normalitás egyre inkább kisebbségbe szorul. Én például soha életemben nem kábítószereztem, és mára kezdek ezzel kuriózummá válni.
Azt mondják rám: szűk látókörű vagyok, amiért nem akarok mindent kipróbálni. Miért kéne kipróbálnom ahhoz, hogy tudjam, nincs rá szükségem? Ismerem magam: én ha valamit csinálok, végletesen teszem. Amikor dohányoztam, három doboz cigit szívtam naponta. Mi a baj azzal, ha nem nyúlok olyasmihez, ami függőséget okoz? Ha egy kultúra nem tudja magát megvédeni, akkor mi magunk fogjuk puskával és fegyverrel védeni az otthonainkat. Ez klánok kialakulásához vezet.
– Ha már itt tartunk: mi a véleménye Ferenc pápának az új európai helyzetre adott válaszairól?
– Papa Francesco szerintem nagyon jól kezdett. Emberközpontú gondolkodással, jó kommunikációs készséggel. Most szeretné megélni azt a testvériséget, amely a Bibliában le van írva, de úgy gondolom, mindemellett meg kell tudnia védeni a saját embereit. Az egyház fejeként kicsit többet kéne foglalkoznia azzal, hogy mi kik vagyunk. Nem jó, hogy nem figyel a lelkünkre, és ránk akar erőltetni hatásokat, amelyekre nem vagyunk készen. Lehet, hogy pápaként – 85 évesen, közel a halálhoz – úgy érzi, ez a helyes.
Én úgy érzem, inkább erősíteni kéne a közösséget, közel hozni a fiatalokat az egyházhoz, mert egymástól is folyamatosan távolodunk. Lehet, hogy jónak akar tűnni, olyan háborúkat akar megvívni, amelyekhez úgy érzi, pápaként joga van, de azt gondolom, ezzel sokakat eltántorít. Az egyház feladata inkább az lenne, hogy megtanítsa a fiatalokat az erkölcsre, arra, hogy úgy viselkedjenek a testvéreikkel, ahogy szeretnék, hogy velük viselkedjenek.
Szerintem a pápa túllőtt a célon. Azt látom, hogy van egy csomó kölyök, akiket meg kell tanítani imádkozni, és közelebb kell vinni őket Istenhez – akármely vallás istenéhez. Jobb lenne ezért, ha a pápa azt mondaná: gyertek és próbáljatok alkalmazkodni a mi szabályainkhoz. Vagy menjen oda, és segítsen nekik ott, helyben, ahol támaszra szorulnak.
– Ön szerint jó lenne, ha a papok házasodhatnának?
– Egyszer feltettem ezt a kérdést az egyik apácának, aki a tanárom volt, mire ő azt válaszolta: neki van házassága, és higgyem el, az ugyanolyan nehéz, mint egy világi házasság. Ne gondoljuk, hogy egy pap vagy szerzetes nem küzd a vallásával, a kísértésekkel. Amikor az ember bemegy a paphoz, és elmondja a bűneit, tanácsot kér, a végén mindig ugyanazt a választ kapja: szeretetre, türelemre van szükséged. Nekünk sem kell megélnünk mindent, hogy tanácsot tudjunk adni egy barátunknak, aki hozzánk fordul. Nekem például nincs gyerekem, de látom, mik a problémák a gyerekekkel.
Egy pszichológus sem él át mindent, amiben segíteni tud. Manapság csak a testi-szellemi növekedésre fektetünk hangsúlyt, a lelket magunk alatt hagyjuk. A hit mindenkinek a rendelkezésére áll, Isten minden ajtón kopogtat. Tőlünk függ, meg akarjuk-e ismerni, odalépünk-e hozzá, ledöntjük-e azokat a falakat, amelyek a hit és a tudás között állnak. Ez hosszú folyamat, amelynek én is csak a közepén járok, igaz, előttem van egy nagyon jó példa: édesapámé. De egy nagy példakép után sem mindig könnyű menni.
Ugyanakkor nekünk, a gyerekeinek óriási megnyugvás látni, ahogy megéli a hitét, azt a nyugalmat, amely árad belőle 76 évesen. Azt hiszem, Isten azt akarja, hogy boldog légy, szeresd az életet, legyél vidám, nem korhol, nem tart bűnösnek, szeretetre tanít. Mindenkit arra buzdítok, keressen olyan papot, aki ezen az úton segíteni tudja.
– Ön talált ilyet Magyarországon?
– Igen. Én Pál Feri atyát nagyon szeretem. Zseniális pontossággal mondja el, mit hogy rontunk el, és hogy néha mennyire hülyék vagyunk. Mindig utáltam, amikor apám terrorizált, annak hatására sose változtam. Pál Feri nem vádol, inkább elgondolkodtat. Nekem ez a fajta templom kell, mert ez utat mutat afelé, hogyan kéne jól csinálnunk a dolgokat.
(Sashegyi Zsófia, mno.hu)
