Kiverte a biztosítékot liberális körökben, amikor múlt év végén egy jobboldali értelmiségi napjaink liberális ideológiáját a nácizmushoz, Soros Györgyöt pedig Adolf Hitlerhez hasonlította. Annál is inkább, mert ahhoz voltak szokva, hogy csak ők nácizhatnak le bennünket, nemzeti konzervatívokat.
Az alábbiakban azt kívánom bemutatni, hogy napjaink liberalizmusa – a progresszív liberalizmus – rengeteg közös vonást mutat mind a kommunizmussal, mind a nácizmussal. A három egy tőről fakad, mindhárman ugyanannak a politikai-ideológiai családnak a tagjai. A nemzeti konzervativizmus ugyanakkor ezek ellentéte.
A nyugati világot ma a progresszív liberalizmus uralja, ezen ideológia mentén történik az államvezetés és a társadalomszervezés Észak-Amerika és Nyugat-Európa országaiban. Az ideológia egyik vezéralakja és finanszírozója Soros György. Közben Magyarország és Közép-Európa több országának kormányzása, a magyar és a közép-európai élet szervezése deklaráltan nem a progresszív liberalizmus, hanem a nemzeti konzervativizmus jegyében történik.
Miben hasonlít tehát egymáshoz a nácizmus, a kommunizmus és a progresszív liberalizmus, és mi különbözteti meg ezektől a nemzeti konzervativizmust?
A nácizmus, a kommunizmus és a progresszív liberalizmus ugyanannak a történelmi sormintának a különböző elemei. Az első elem a sorban a felvilágosodás és az általa előkészített francia forradalom, amely hadat üzent a megelőző másfél ezer év államvezetési és társadalomszervezési gyakorlatának, és amely a múlt felszámolását, egy új világ létrehozását tűzte ki célul. A francia forradalom óta néhány évtizedenként újra meg újra fellángol a múltat – a francia forradalom előtti világban gyökerező intézményeket és értékeket – eltörölni kívánó forradalmi hevület. Mintha az eredeti, a francia forradalom egy befejezetlen forradalom lenne, amit újra meg újra meg kell kísérelni végleges sikerre vinni. Ilyen kísérletek voltak a kommunizmus, a nácizmus, és ilyen a progresszív liberalizmus társadalomátalakítási kísérlete is.
Mindhárom ideológiának ugyanaz a célja, és forradalmi mivoltukból adódóan nagyon hasonló eszközökkel is dolgoznak: mindent átszövő propagandagépezet működtetése, az ideológiai nevelés legkisebb korban való megkezdése, a művészetnek az ideológia szolgálatába állítása, az ellenvélemények elhallgattatása, az ellenvéleményt megfogalmazók anyagi-társadalmi-szakmai ellehetetlenítése, cenzúra működtetése, jogállamon túli eszközök alkalmazása a politikában, fizikai erőszak bevetése; a progresszív liberálisok által alkalmazott fizikai erőszakra példa a szélsőbaloldali Antifa és az amerikai Black Lives Matter-mozgalom vagy éppen AfD-s parlamenti képviselő fizikai bántalmazása Németországban.
Minden esetben, amikor egy újabb forradalom támadást intéz ellene, a régi világ reagál. Megfogalmazza magát intellektuálisan, megszervezi magát politikailag, védekezik. Próbálja feltartóztatni a forradalmat, és a feltartóztatás után igyekszik visszaállítani a lehető legtöbbet a régi rendből. Ez a reakció, az ellenforradalom. Így alakult ki, fogalmazta meg magát – és minden egyes forradalmi kísérlet után újra megfogalmazza magát – a konzervatív ideológia és annak politikai gyakorlata, amely antikommunista, antináci és antiliberális.
A konzervatívok tehát eredendően és alapvetően antiliberálisok. És habár konzervatívok és liberálisok a múltban időnként (érdek)házasságot kötöttek, ezek vagy azzal végződtek, hogy a liberalizmus ideológiai fekete özvegyként felzabálta a konzervatív politikai gondolatot, és a konzervatívok liberálisokká lettek (ezt látjuk Nyugat-Európában), vagy szakítással értek véget, ahol a liberálisok és a konzervatívok két, egymást teljesen kizáró világ politikai képviselőivé váltak (ezt látjuk Közép-Európában).
Ilyen közép-európai – antikommunista, antináci és antiliberális – konzervatív politikai rendszer működött Magyarországon a Horthy-korszakban és működik részben ma is, 2010 óta. Csakhogy sem a Horthy-rendszernek, sem a mai kormányzati politikának semmi köze nincsen a nácizmushoz, sőt: mindkét rendszer a nácizmus (a kommunizmus és a liberalizmus) ellenében működött, illetve működik. A Horthy-rendszer és a 2010 óta zajló kormányzás közötti hasonlóságot mi, mai magyar konzervatívok, helyeseljük. Ha elégedetlenség van bennünk, az nem a hasonlóság miatt van, hanem azért, mert ennek a hasonlatosságnak a mértékét keveselljük.
Adolf Hitler Németországa és Horthy Miklós Magyarországa tehát két, egymástól teljesen eltérő ideológiát és politikai rendszert jelenített meg. Ez a különbség a német és a magyar politika között ma is megvan. Ma sok tekintetben éppen a harmincas évek Németországát látjuk feltámadni, ahol mindent maga alá gyűr egy kizárólagosságra törekvő, türelmetlen, erőszakos, forradalmi ideológia, a progresszív liberalizmus, amit a teljes német politikai elit a magáévá tesz. Ez a politikai elit ugyanolyan elszántsággal és hatékonysággal építi a progresszív liberális világot, mint annak idején a náci világot, a németek túlnyomó többsége pedig ugyanolyan lelkesen tapsol a progresszív liberalizmusnak, mint annak idején a nácizmusnak.
A progresszív liberalizmus, a nácizmus és a kommunizmus azonban nemcsak türelmetlenségükben, forradalmiságukban és eszköztárukban, hanem tartalmukban is hasonlítanak egymásra.
Itt és most nincsen arra lehetőség, hogy részletesen bemutassuk a három ideológia minden tartalmi elemét és elemezzük a megvalósult politikai gyakorlatot, ezért csak néhány hasonlóságra hívom fel a figyelmet. A progresszív liberalizmus a kommunizmushoz és a nácizmushoz hasonlóan a társadalmat elnyomókra és elnyomottakra osztja és harcol az elnyomók ellen. A fehér, keresztény, heteroszexuális férfiak által elnyomott nők, majd színes bőrűek, homo-, transz- és egyéb szexuálisok megfeleltethetők a kisemmizett egyszerű embereknek vagy a tőkések által kizsákmányolt munkásoknak.
A progresszív liberalizmus abszurditásig vitt jogkiterjesztése párhuzamba állítható a nemzeti érzés és a nemzetelvű politika abszurditásig történő elvitelével (nácizmus), vagy az egyes társadalmi csoportok érdekérvényesítésének az abszurditásig – osztályharcig – való elvitelével (kommunizmus). A brüsszeli birodalomépítési szándékok (Európai Egyesült Államok) megfeleltethetők a náci Németország és a kommunista Szovjetunió birodalomépítési törekvéseinek. A birodalomépítésnek ellenálló, a birodalom perifériáján élő népek megregulázására való törekvés is közös vonás. És ahogyan a progresszív liberalizmust jellemzi a PC mint sajátságos beszéd- és viselkedésmód, ugyanúgy a nácizmusnak és a kommunizmusnak is megvolt a maga sajátságos beszéd- és viselkedésmódja, amit mindhárom ideológia mindenkin számon akar kérni.
Mindhárom totalitárius eszmében közös az ideológia exportjára való törekvés is. Ahogyan Németország exportálni akarta a nácizmust, a Szovjetunió pedig a kommunizmust, úgy akarja ma a nyugati világ ránk erőltetni a progresszív liberalizmust. A magyar társadalom nagy része és a kormány pedig ellenáll, ahogyan ellenállt annak idején a nácizmusnak és a kommunizmusnak is – mindkettőt csak katonai megszállással lehetett bevezetni és fenntartani Magyarországon.
Az ellenállás azonban most nehezebb, mivel a progresszív liberalizmus nemcsak egy országot gyűrt maga alá, hanem a teljes nyugati világot, amelynek országai egyesült erővel, végtelen anyagi erőforrásokkal és a legrafináltabb eszközökkel akarják ezt az ideológiát lenyomni a torkunkon. És habár a katonai megszállás manapság Európában nem divat, vannak a megszállásnak sokkal kifinomultabb – kevésbé látványos – eszközei, amelyek működnek.
Persze Magyarországon is voltak korábban nácik és kommunisták, volt Nyilaskeresztes Párt és kommunista párt is. Ma pedig itt vannak a progresszív liberálisok és pártjaik, a DK és a Momentum. Akik ugyanúgy, mint a nyilasok és a kommunisták, földönfutóvá tételt, vagyonelkobzást, levegőtlen világot ígérnek. És nyíltan hirdetik, hogy erőszakkal fogják eltávolítani a magyar állam különböző intézményeinek élére jogszerűen választott vagy kinevezett vezetőket, és „fidesztelenítik” a gazdaságot, vesd össze: a gazdaság zsidótlanítása, a mezőgazdaság kuláktalanítása.
És amint annak idején a magyar társadalom egy része a nyilasokra vagy a kommunistákra szavazott, ugyanúgy vannak ma DK- és Momentum-szavazók. De soha nincsenek annyian, hogy maguktól hatalomra tudjanak kerülni. Ehhez mindig külső beavatkozás szükséges.
Mi pedig – „reakciósok”, ellenforradalmárok, konzervatívok – minden erőnkkel az ő hatalomra kerülésüket igyekszünk megakadályozni.
Összességében tehát a liberálisoknak egyáltalán nem kell megsértődniük, ha valaki a nácikhoz vagy a kommunistákhoz hasonlítja őket, mivel az összehasonlításnak megvan az alapja. Ugyanakkor a jobboldali, nemzeti konzervatív ideológia és politika távol áll a nácizmustól, a kommunizmustól és a liberalizmustól is.
A szerző közgazdász, politológus
