Fagyhalál

 

„Mindenki, aki elviseli a hajléktalanok tarthatatlan helyzetét, cinkosságot vállal azzal, aki a nyomorgókat éppen a többség közönyének erejében bízva szorítja ki az utcáról is, hogy ne kelljen személyesen neki, a disznófejű nagyúrnak eltenni az útból: elteszi őket a közöny, vagyis azt csinálhat velük, amit épp törvénybe iktat.”

Kornis Mihály írta ezt.

Ebből is látszik, hogy Orbán Viktor örökös ellenzéke, a liberális értelmiségiek, az életvitelszerűen petíciózók és ellenállók milyen magas szinten értik félre a valóságot.

Történt ugyanis, hogy most vasárnap a jóemberkedő liberálisok összetrombitálták maradék seregüket egy kis nosztalgikus találkozó céljából. Alig pár száz érdeklődőt vonzott a Kossuth térre az esemény, melynek fő célja az volt, hogy a haladó művészek és írók saját nagyszerűségükről, felvilágosultságukról és egész tereket betöltő szívük méretéről biztosítsák a magyar népet.

A mellékszál pedig, hogy a hajléktalanoknak utcán megfagyáshoz való jogát követeljék. Emberi jogok ugyebár, meg a drágalátos liberalizmus. De mi is történt valójában? Az ellenzéki sajtóbeszámolók kivétel nélkül azt emelték ki, hogy a hajléktalanrendelet kriminalizálja az életvitelszerű utcán élést és üldözi a hajléktalanokat.

A valóság ezzel szemben az, hogy a kormány megpróbálja az állandó lakcímmel és saját ingatlannal nem rendelkező hajléktalanokat visszatéríteni a rendszerbe. Merthogy van egy működő rendszer.

A budapesti hajléktalanellátásban becsült számok alapján nagyjából hétezer ember vesz részt. Ők azok, akik hajléktalanszállókon élnek, igénybe vehetik és veszik is az orvosi ellátást, van ágyuk, van fedél a fejük felett, és sok egyéb mellett hűtőszekrényük, közös konyhájuk, zuhanyzójuk is van. Innen járnak például dolgozni.

Persze az ilyen szállókban természetesen vannak bizonyos szabályok, amelyeket mindenkinek be kell tartania. Sok helyen csak szondáztatás után engedik be az embereket, alkoholt pedig szigorúan tilos fogyasztani. És itt érünk el a probléma igazi forrásáig.

A rendszerbe integrálódott nagyjából hétezer hajléktalannal szemben van körülbelül háromszáz ember, aki nem hajlandó ezeket a bizonyos szabályokat betartani. Ők háromszázan élnek az utcán.

Őket látjuk nap, mint nap, ahogy a tereinkre, az utcáinkra és megállóinkba piszkolnak. Ők vizelik le az Operaházat és az Erkel Színházat. Őket kerülgetjük, őket lépjük át, ők koldulnak tőlünk, ahelyett, hogy munkával keresnék meg a napi betevőt, sokszor rendkívül agresszívan és teljesen részegen.

Ők verekszenek össze fényes nappal a gyerekeink szeme láttára. Ők azok, akik különböző területi vitáik során verik véresre majd gyújtják fel az egyik társukat a Jászai Mari téren.

Ők azok, akik nem hajlandók betartani a közösségi együttélés írott és íratlan törvényeit. A de­viáns, munkakerülő, csak koldulásból élő, a bevételeik nagy részét azonnal alkoholra költőkért tüntettek az úgynevezett művészek.

Pedig a kormány célja az, hogy ezeket az embereket a rendszerbe történő integrálással megvédjék elsősorban saját maguktól. Hogy megmentsék az életüket. Hogy fűtött szállásokba irányítva, megmentsék őket a fagyhaláltól.

Hétezer ember példája bizonyítja, hogy egyrészt a kormány nem üldözi, hanem megmenti a hajléktalanokat, és, hogy igenis lehetséges sokkal emberibb körülmények között élni azoknak is, akik saját vagy mások hibájából elvesztették az otthonukat. A hétezer már megmutatta a háromszáznak, hogy egyáltalán nem muszáj az utcán megfagyni vagy alkoholmérgezésben meghalni.

A Kornisok, Hernádik meg Parti Nagy Lajosok meg csak tüntessenek nyugodtan azért, hogy a hajléktalanok megfagyhassanak. A kormány addig megmenti az életüket.

(Apáti Bence, magyaridok.hu)