Lenin bolsevik forradalma

 

Nagy októberi? A legtöbb gimnazista zavarba jön. Lenin arcképét nem ismerik fel, nevét nem hallották. Nem csak Budapesten, lassan Moszkvában sem.

A hetvenes években, Alekszandr Szolzse­nyicin A Gulag szigetcsoport című művével vált nyilvánvalóvá a szovjet kommunizmus természete, hogy a híresztelésekkel ellentétben nem egy jó eszme rossz megvalósítása. Egy idea, ha engedi a rossz megvalósítást, nem lehet jó. A Szovjetunióban találták fel a modern koncentrációs tábort, az elsőt 1923-ban a novgorodi kolostor területén állították munkába, hogy aztán táborok ezrei kövessék, tízmilliók halálának helyszíneiként. A szocia­listának nevezett rendszer létrehozása a történelem nagy zsákutcája.

Az egész kezdete, a nagy októberi forradalomnak nevezett valami meg sem történt. Legalábbis nem úgy, ahogy évtizedeken keresztül a propagandagépezet sulykolta. A történelem első nagy álhíre, mai kifejezéssel, fake newsa volt ez. A tényektől független történet- és újságírás kezdete.

A tényekkel ellentétes állításokkal nem lehet rosszul működő társadalmakat rendbe hozni, új politikai közösséget alapítani. Ha az új a jó és a régi a rossz, a társadalmat ketté kell választani, a régit el kell pusztítani. Az emberek együttélésének közepébe hatalmas elválasztó árkokat kell építeni, amelyeknek az egyik felén az eleve jók, a másik felén az eleve rosszak helyezkednek el. A manicheizmus szélsőséges értelmezése Szent Ágostont is meglepné.

A következmény kollektív őrület. A „szocializmus” békés évtizedei hátterében az évszázadok alatt kialakult társadalmi szövedék széttépése, koncentrációs táborok, embermilliók kivégzése, országok szögesdrót mögé kényszerítése zajlik. A rendszer pribékjei itt élnek közöttünk. Következményeit az érintett, múltfeldolgozásra képtelen országok sok generáción keresztül fogják hordozni, az árkok, mint régi harcmezők lövészárkai, évszázadok múlva is betemetetlenek maradnak. A nagy október vezére, Lenin a vakon haladó történelem világtalan, őrültségeket prédikáló Potemkin-bábuja.

De honnan is indult, hogyan is kezdődött a nagy történelmi tévút száz évvel ezelőtt?

Könyvtárakban még mindig az ideologikus hamisítványokat találjuk. Ha hitelesebb képet szeretnénk 1917. október 25. (a naptárreform miatt később november 7.) napjáról, olvassuk a helyiek naplóját, a híres operaénekes, Fjodor Saljapin (1873–1938) és a költőnő, Zinaida Hippiusz (1869–1945) feljegyzéseit. A világtörténeti földrengés alig észrevehető morajlással indul. „Képzeld el, forradalom van – és senki nem megy oda! A gonosz ébresztő később jön” – írja a Zeit emlékezőjében. (Néhány idézetet a Zeitban, a Spiegelben megjelent „jubileumi” írásokból veszek.)

Saljapin aznap este a Don Carlos cím­szerepét énekli. Havas esőben megy a színházba, az egyik utcasarkon hangoskodó fia­talemberek. Agresszív gyanakvással szemlélik az elegáns urat, nem ismerik föl, operaházat belülről még nem láttak. Kicsit távolabb nagyobb tömeg, katonák, zajongás. A balkonon valaki a vad őszi széllel dacolva kiabálja: Petrográd elegáns házai a népé lesznek, lakóit eltapossák! Az énekes a színházhoz érkezik, nem sejti, hogy a bolsevikok ezekben a percekben foglalják el a hadügyminisztériumot.

A legújabb kori történelem fordulópontja, de aznap ezt senki nem veszi észre. A vörös október a hatalom megragadása, cselvetés, lopakodó puccs, nem tömegesemény, nem népfelkelés. Néhány bolsevik elfoglalja a pályaudvart, a postát, a petrográdiak (1914 óta Szentpétervár a város neve) nem gyanakszanak. A városban hónapok óta dezertált katonák kószálnak. E napon néhány százzal vagy ezerrel több? Nem feltűnő.

Zinaida Hippiusz költőnő érzi a nyug­talanságot. Katonák épületeket foglalnak el. Miért nem száll szembe senki a bolsevikokkal? Saljapin a Don Carlost énekeli, naplója szerint: „Bíborpalást, jogar a kézben, Fülöp király koronája fejemen. Kilépek a székesegyházból, népemet nyugtatom; minden eretneket elégetek, koronám Istentől való, az egyetlen szilárdan álló uralkodó vagyok széles e világon.

Ebben a percben ágyúlövés döreje robban a térbe. Nyilvánvalóan a közeli Néva folyótól jön. Ellentmondást nem tűrő király, haragos tekintettel hallgatózom: Ellenem lázadnak? Még egy ágyúlövés. Még egy. A lépcső tetejéről látom, népem megvonaglik. A tér kiürül. Az énekesek és a statiszták elfelejtik az eretnekeket, eltűnnek a színfalak mögött, hangosan tárgyalják, merre meneküljenek. Ekkor valaki előlép, és közli, nincs mitől félni, a lövések iránya más. Az előadás folytatódik. A közönség marad.”

A vaktöltényes lövések a Néván veszteglő Auróra hadihajóról származnak, a megfélemlítést szolgálják. A Vörös Gárda tagjait készültségbe helyezik. Ez a pillanat a forradalom szimbóluma lesz, még ha a kormány tanácskozóépületére irányuló támadás nem is történt meg. A Téli Palota ostroma tíz évvel később, 1927-ben „történt”, Szergej Eizenstein Október című propagandafilmjében. Film pótolta a hiányzó történelmi eseményt, a bolsevikok a francia forradalmárokhoz akartak hasonlítani, a történelem állítólagos második nagy forradalma médiaforradalom, Potemkin-történet. Egy békésebb tájon ekkoriban születik Hollywood.

A nagyobb útkereszteződésekben fegyveresek, elegáns öltözetű urak fenyegetően intenek feléjük – még biztonságban érzik magukat. Hippiusz lövéseket hall a Néva felől, a város egyes részeit a bolsevikok elfoglalták. A lucskos utcán hazafelé Saljapin is lövéseket hall. Mi történt? A kormány a helyén marad áram és telefonvonal nélkül. A vörösgárdisták hajnali 1.40-kor mellékajtókon szivárognak be a Téli Palotába, védők sehol, a kapuk nyitva.

A város polgárai a történelemben példa nélküli hatalomátvétel tényét csak lassan fogják fel. Nyolc nap múlva a parlamentben Lenin és Trockij megszavaztatja az egypártrendszert, 1918-ban pedig szétverik az alkotmányozó nemzetgyűlést, amely az orosz demokrácia csírája lehetett volna. Saljapint 1927-ben megfosztják állampolgárságától, ám akkor már nyugaton él. Zinaida Hippiusz depresszióba esik. Petrográd „katonák kezébe került, akiket néhány csaló vezet.

Minden összeomlik, átkozott lesz, ez nem élet! Az orosz fővárost ellenséges, barbár csapatok foglalták el, nincs kiút, nincs többé haza.” A költőnő 1919-ben Lengyelországba, majd Franciaországba menekül, és soha többé nem tér vissza.

1918 márciusában a bolsevikok Oroszország Kommunista Pártjának nevezik el magukat. Nemcsak egy országot foglaltak el és le maguknak, de egy fogalmat is. És egy évszázadot. Hetven évvel Marx és Engels Kommunista kiáltványa után egy számukra ismeretlen kifejezést alkalmaznak önmagukra. Lenin az „egyetlen helyes tudományos” névválasztásról beszél.

Harcot hirdetett anélkül, hogy tudta volna, mi lesz a kimenetele. Az alagútba érve gyorsított, és becsukta a szemét. Az egész irracionalitása miatt talán mindörökre érthetetlen marad, hogy egy államcsínyből és polgárháborúból hogyan alakulhatott ki egy olyan „szocialista tábornak” nevezett világbirodalom, amely 1949-ben a Jangce folyótól az Elbáig terjedt, és 1989-re huszonkét országot foglalt magában.

A meghirdetett egyenlőséggel és testvériséggel szemben a tábor országai ellenségesen tekintettek egymásra, a javak államosítása miatt elképesztő harc indult az individuumok közt a jövedelmező állami és pártbéli posztokért. Itt lett igazán ember embernek farkasa.

A nincstelen farkasok a nagy közös vagyonból a lehető legnagyobbat akarták maguknak kihasítani. A civilizációs értékek képviselői a társadalom peremére kerültek, és onnan a rendszerváltásnak nevezett változásszerűség után sem tudtak visszatérni – hiszen nem volt hová visszatérni. Minisztériumokban, akadémiákon, egyetemeken, nagyvállalatoknál a váltás után is csak a legádázabb farkasoknak volt telefonszámuk és íróasztaluk.

A kommunizmus az első világháborúra és a gazdasági válságra adott rossz válasz, a társadalmakat nem dinamizálta, hanem lefagyasztotta. Egalitarizmus, morális erő helyett halál, merev egyenlőség. A szabadság halála, erkölcsi petyhüdtség. Az olvadás után szinte minden ott folytatódott, ahol sok évtizeddel korábban megmerevedett. Csipkerózsika a szabadságra ébresztés csókjával arcán, finom fátylával integetve üdvözölte az évszázados álmukból kelőket. A merevség múltával a szakács befejezte mozdulatát, pofon ütötte a kuktát. Az első évtizedekben értelmiségiek is álltak a bolsevikok mellé.

Legjobbjaik későbbi kiábrándulásából adódik, hogy a bolsevizmus – vagy ahogy szemtelenül nevezték, a szocializmus kísérlete – kimúlásával alig maradtak értékes kulturális, civilizációs eredmények. A regények, autonómiaszenvelgések mára unalmasak, a versek olvashatatlanok, az építészet, hivatalos képzőművészet rémisztő mementóként taszítja az utókort az ilyen típusú társadalomtól és képviselői­től, meghunyászkodóitól.

Európa keleti fele politikailag, nyugati fele ideológiailag Potemkin-hazugság áldozata lett. Ahogy a Potemkin-falvak, a belső tartás nélküli rendszer is kártyavárként omlott össze, mint aminek semmi belső kötőereje nincs. Száz évünket elvette, és a köztünk még itt élő egykori káderek maguk is pusztán Potemkin-demokráciára képesek. A szocializmus álhír volt. Tőlünk függ, hogy a demokrácia igazivá váljék.

A szerző filozófus, egyetemi tanár

 

(magyaridok.hu, Boros János)