Megint nem értik az ellenzéki szavazók (vagy nem akarják érteni) mi is történt a magánnyugdíjpénztárak ügyében. Csak a balliberális mantrát tudják hajtogatni, hogy „Orbán ellopta a 3 ezer milliárd forintot!”. Nos, akkor kedves ellenzékiek, itt van egy kis gyorstalpaló.
Íme egy korábbi írás a témában:
IGAZOLT NYUGDÍJPÉNZTÁRI RENDEZÉS
A kampányhoz kapcsolódva hangulatkeltés van amiatt, hogy a kormány hét éve megnyitotta a lehetőséget, s egyben ösztönzést is adott arra, hogy a magánnyugdíjpénztárakba önként vagy kötelezően belépett-beléptetett emberek visszajuthassanak az állami nyugdíjrendszerbe.
A hangulatkeltés sok mindenre nincs tekintettel, de ezt már megszokhattuk a manipulációs jellegű, kampányízű híradásoktól.
A rendszert magát a Világbank propagálta, s először egyes dél-amerikai országokban vezették be.
Ezt a modellt támogatták a magyar szocialisták, a liberálisok is, szövetkezve a jórészt multinacionális hátterű, illetve tulajdonjogú magyarországi pénzintézetekkel, biztosítókkal, amelyeknek persze jól jött minden ügyfél, illetve a friss pénz.
A rendszer azonban – legalábbis a kötelező, tömeges formája – jószerével sehol sem vált be, több ok miatt. Nem valósult meg két kulcsfontosságú cél: a transzparenciahelyzet javulása és a szolgáltatók közötti verseny.
Ha ebben a két kérdésben lényeges előrelépés lett volna, akkor az alacsonyabb költségeket és nagyobb hozamú befektetéseket eredményezett volna. Így azonban nem ez, hanem ennek az ellenkezője történt.
Mivel az egyszerű emberek tömege képtelen volt arra, hogy folyamatosan nyomon kövesse, illetve ellenőrizze a nyugdíjpénztári befektetéseit, illetve számlájának költség- és hozamszámait, így nagyon gyakran az történt, hogy a bankok és a biztosítók kényük-kedvük szerint „költségeltek”, illetve azon termékeiket vezették át ezeken a számlákon, amelyeket egyébként nem tudtak jól értékesíteni.
A rendszer ezért nem olcsóbb, hanem drágább lett, s a verseny sem tudott érvényesülni. Ez utóbbi állításnak az egyértelmű bizonyítéka, hogy alig voltak szolgáltatóváltások.
A világban ezért később sorra megszüntették a tömeges és kötelező magánnyugdíjpénztárakat – nemcsak a fejlődő országokban, hanem a közép-európai régióban is.
A megszüntetésekre nemcsak azért került sor, mert a konstrukció több mint egy évtizedes működése nem igazolta a hozzá fűzött reményeket, hanem azért is, mert Magyarország esetében az Európai Unió statisztikusai nem voltak képesek elfogadni azt a tényt, hogy a magánnyugdíjpénztárakba befolyó, s ezért az államiból hiányzó befizetések valójában nem növelik a központi költségvetés hiányát, hiszen az a pénz lényegében megvan, nem költötték el, csak egy másik számlán, konkrétan a magánnyugdíj-pénztártagok számláján pihen.
S mivel a szocialisták felelőtlen politikája miatt Magyarországot a 2007–2008-ban kezdődő világgazdasági válság a legkorábban és legkomolyabban sújtotta, így a hitelezők árgus szemekkel vizsgálták a magyar költségvetési hiányt, illetve azt, hogy mikor megy csődbe az ország.
Mindezek hatására, a rendszer kedvezőtlen tapasztalatai, az uniós bürokraták merevsége és irracionális viselkedése, valamint a világgazdasági válság miatt hozta meg a felelős magyar kormány azt a döntést, mely 2011-től lehetővé tette az állami rendszerbe való visszalépést.
Tették mindezt úgy, hogy az érintettek maradéktalanul megőrizték a nyugdíjjogosultságukat: tehát nem jártak rosszabbul azok, akik átléptek a magánpénztárba, majd visszaléptek az államiba azoknál, akik végig az állami rendszerben maradtak. Ráadásul az addig felgyülemlett hozamnak egy jó részét a kifizették a pénztártagoknak.
Azonban nem járunk el helyesen, ha nem vizsgáljuk meg hazánk akkori közpénzügyeit s a döntések mögötti gazdasági okokat és következményeket.
Hazánkban – akárcsak a fejlett vagy közepesen fejlett országok zömében is – úgynevezett felosztó-kirovó nyugdíjrendszer van. Ennek lényege, hogy a mindenkori nyugdíjcélú befizetések fedezik a mindenkori nyugdíjasok járandóságait. Azaz a pénz azonnal elköltődik.
S ha ezen befizetések nem az akkori nyugdíjasok ellátásait fedezik, hanem egy külön számlán parkolnak, akkor a jelen kiadásokra az államnak hitelt kell felvenni, s erre a pénzre pedig kamatokat is kell fizetnie a hitelezőnek.
Emiatt megnő az államháztartási hiány, évről évre kamatos kamattal gyarapszik az adósság, s ráadásul erre minden évben még újabb befizetéselmaradások, azaz hiányok, illetve adósság rakódnak.
A szakemberek számításai szerint ez az adósságnövekmény a 2010-es években évente 300–600 milliárdot jelentett volna, azaz egy évtized alatt több mint ötezermilliárd pluszadósság gyülemlett volna fel.
Ha mindez így történt volna, azaz nem történt volna meg a 2011-es beavatkozás, akkor ma nem lenne ilyen alacsony az államháztartási hiány, nem ennyi, hanem sokkal több lenne az államadósság, s minden bizonnyal sokkal magasabbak lennének az államadósság kamatterhei is.
Nem lett volna mód az elmúlt években ilyen jelentős adó- és járulékcsökkentésre sem, mint ahogy a családtámogatási rendszerben meglépett megannyi fontos kedvezmény sem létezne.
Felelőtlenség, hangulatkeltés és manipuláció egyrészről a magánnyugdíjpénztárakban maradt általában módosabb, s magasabb pénzügyi jártassággal bírók gyarapodását összevetni a sokmilliós népesség adataival, annál is inkább, mert a magánnyugdíjpénztárakat érintő kilépési sokk koncentráltabb, ellenőrizettebb és fegyelmezettebb magatartásra ösztönözte a megmaradó magánpénztárakat.
Nem beszélve arról, hogy az ország gazdasági virágzása nem jöhetett volna létre sem a 2011-ig működő magánnyugdíjpénztári rendszer további működése esetén, sem pedig a szintén szocialista örökségként létező sok százezer devizahiteles megsegítése nélkül.
Akkor nem lennének ilyen szép hozamok a magánnyugdíjpénztárakban sem. Tehát nem igaz az az állítás, hogy rosszul járt az ország.
Ennek épp az ellenkezője az igazság. Sőt még a kivételezett kisebbségről, azaz a magánnyugdíjpénztárakban maradó mintegy százezer emberről is elmondható, hogy közvetetten nagyon jól járt a tömeges, a pályakezdőkek pedig kötelező addigi rendszer felszámolásával.
Az igazi, korszakos jelentőségű politikusok, kormányzó szereplők épp arról ismerszenek meg, hogy képesek időben döntéseket hozni, szakmailag nehéz ügyekben felelősséget vállalni.
Egy válságban pedig fokozottan igaz, hogy csak a bátorság és a szakmai megalapozottság teremt esélyt a kilábalásra. Azt, hogy a magánnyugdíjpénztárak domináns létének megszüntetése helyes döntés volt, maga az élet, illetve két tapasztalás is bizonyítja.
Egyrészt az, hogy – bár csak ksőbb, de –a mi döntésünket követően más országok is a nyomdokainkba léptek, illetve ma már a Világbank sem propagálja megváltásként, gyógyszerként a tömeges magánnyugdíjpénztáras szisztémát.
Másrészt pedig az elmúlt évek komoly, nemzetközileg is elismert hazai eredményei – az alacsony, kontrollált államháztartási hiány, a csökkenő államadósság, a mérsékelt infláció, a növekvő foglalkoztatottság, a látványosan emelkedő bérek és a csökkenő adók – mutatják nekünk, hogy a megválaszolandó kérdés eldőlt: okos lépés volt az Orbán-kormány 2011-es döntése. Az ország profitált belőle.
A szerző közgazdász,
főiskolai tanár
(forrás: Mádi László, magyaridok.hu)
Ennyi.
mindenszo.hu
Oszd meg a barátaiddal is!
