Az ENSZ egyik szervezete által 2012 óta készített úgynevezett világboldogság-jelentés (World Happiness Report) 2017-es jelentése szerint a hagyományosan pesszimista magyarság a nemzetek rangsorában öt év alatt harmincnégy helyet lépett előre. Igaz, százötvenhatból még mindig a hetvenhatodik, az előrelépés mégis történelmi mértékű. Mintha évszázados lelki nyomás alól szabadulna fel a nemzet.
Számos nemzetközi szervezet és turizmussal foglalkozó társaság készít listát a világ biztonságos és veszélyes országairól. E listákon Magyarország egyre előrébb áll. A brit külügyminisztériumnak a brit turisták számára idén augusztusban készített felmérése szerint Magyarország a világon a kilencedik, Európában a negyedik legbiztonságosabb célország.

Amióta egyáltalán készülnek erről statisztikák, a magyarság a befejezett öngyilkosságok arányában tragikusan rosszul áll. Messzire vezető okai vannak ennek, és az okok között nem utolsó az a sors, amelyet az elmúlt száz évben a magyarságnak el kellett szenvednie. Ezért csak akkor kapunk reális képet a nemzet lelkiállapotának alakulásáról, ha önmagunkhoz hasonlítjuk magunkat. Nos, a javulás kiemelkedő: 2010-hez képest harmincszázalékos a csökkenés, ilyen mértékű javulásra a világon alig van példa.

Fordítsuk ezt le életekre: tavaly 727-tel kevesebb honfitársunk dobta el önként az életét, mint 2010-ben.

Újabb jelzésértékű adat: a fiatal alkalmazottak munkavállalói elégedettségét elemző, úgynevezett Global Workforce Happiness Index novemberben közzétett jelentése szerint a vizsgált ötvenkét ország közül Magyarország a kilencedik helyen végzett. A listát, mint sok hasonlót, Dánia vezeti, Japán az utolsók között van.

Látszólag gazdasági kérdés a munkanélküliségi ráta alakulása, valójában sokkal több annál. Kevés tényező rombolja jobban egy nemzet lelki egészségét, mint a magas munkanélküliség, a százezrek, milliók kilátástalansága, feleslegességérzete. Az a tény, hogy Magyarországon a munkanélküliségi ráta immár tartósan öt százalék alá került, és gyakorlatilag munkaerőhiány van, a bruttó hazai termék (a GDP) növekedésében éppúgy megjelenik, mint a boldogságindex javulásában vagy az öngyilkosságok számának csökkenésében.

Ha nem is ilyen erővel, de mindez igaz az inflációra is. A magas infláció rombolja a jövőbe vetett bizalmat: az ember okkal fél attól, hogy a pénze értékét veszíti, és ha nem sikerül újabb és újabb jövedelmekre szert tennie, az elszegényedés lejtőjére sodródik. A hazai infláció immár nem egyszerűen alacsony, hanem kézben tartott, éppen akkora, amekkorára az egészséges gazdaságnak szüksége van. A túl alacsony infláció, pláne az úgynevezett defláció, a negatív infláció kifejezetten káros, fékezi a fogyasztást és a tőke áramlását. A jelenlegi két-három százalék éppen ideális.

Magyarország az 1970-es években súlyosan eladósodott, és ebből az adósságcsapdából évtizedeken át nem tudott kikeveredni. Az első szabadon választott kormány súlyos kényszerek alatt cselekedett, amikor az állami vagyon kiárusításával próbálta megtartani az ország fizetőképességét. Számos közgazdász szerint ezzel nagyobb veszteség érte Magyarországot, mint a második világháborúban, a bombázásokat, az ostromot és a jóvátételt is beleértve – a privatizátorok és hazai kiszolgálóik viszont mérhetetlen vagyonokat kerestek rajta.

Az első szocialista kormány, az IMF receptjét követve, megszorításokkal akarta kezelni a problémát, a lakossággal fizettette meg a szörnyű kamatterheket, megint csak a külföldi tőkét jutalmazva vele. Az első polgári kormány szakított ezzel a gyakorlattal, bölcs gazdaságpolitikával úgy faragta le az államadósságot, hogy közben a lakosság terhei nem növekedtek. A második és harmadik szocialista kormány viszont minden eredményt lerombolt, valóságos gazdasági katasztrófát zúdított az országra, a GDP visszaesett, az államadósság az egekbe szökött.

Ezt a helyzetet örökölte a második polgári kormány, amely hivatalba lépése napján szakított a korábbi gyakorlattal, visszautasította a nyugati pénzügyi körök gazdasági diktátumait, inkább keményen megadóztatta a bankokat és a multinacionális nagyvállalatokat. Ezzel először megállította az államadósság növekedését, majd pedig megteremtette az alapokat a bérek emelkedéséhez.

Pedig a kormány 2010-ben nem csupán tragikusan magas államadósságot örökölt, de a pénzügyi világ bizalmatlanságát is, aminek következtében a befektetők csak irreálisan magas kamatra voltak hajlandók magyar állampapírt vásárolni. Ennek a bizalomnak a visszaszerzése évek kemény munkájába került, de tökéletesen sikerült. Az államháztartás hiánya még mindig magas, de alapvetően új helyzetet teremt az a tény, hogy a folyamatokat a kormány éppen úgy a kezében tartja, mint az inflációt.

Hogy a nemzetközi pénzügyi körök is így látják, annak biztos jele a magyar államkötvények alacsony kamata. A közelmúltban, szeptember 6-án még az is megesett, hogy a pénzügyi befektetők mínusz hozammal vettek magyar államkötvényt, magyarán a futamidő végén fizettek azért, hogy egy időre magyar állampapírban tarthassák a pénzüket. Magyarország pénzügyi szempontból is a világ egyik legbiztonságosabb állama lett.

Ennek eléréséhez egyebek mellett arra volt szükség, hogy a hazai gazdaság folyamatosan és értékelhető mértékben bővüljön, a GDP lendületesen növekedjék. 2010 után a magas eladósodottság, ebből fakadóan a nyomasztóan nagy összegű éves tőketörlesztés és kamatteher miatt a GDP növekedése az uniós támogatások mellett is csak lassan indulhatott be. Nehéz volt lépést tartani azokkal a régiós versenytársakkal, amelyek jóval alacsonyabb mértékű eladósodás mellett a GDP jóval kisebb hányadát voltak kénytelenek adósságtörlesztésre fordítani. A mutatvány azonban sikerült. Mára a magyar gazdaság növekedése az élmezőnyben van.

Ez teremtette meg az alapot a reáljövedelmek rég nem látott ütemű növekedéséhez. Az igazat megvallva nehéz olyan időszakot találni a magyar történelemben, amikor ilyen sok embernek ilyen sokkal növekedett a jövedelme. Nem kétséges, hogy a rendszerben vannak még egyenetlenségek, vannak lemaradók, és feszültséget okoz az is, hogy egyes foglalkozási ágakban a messze előttünk járó államok bérszínvonalával kényszerülünk versenyezni. Ez azonban nem specifikusan magyar probléma, pontosabban a régiónkban a legkevésbé magyar probléma, még ha elég komoly teher is.

A mérőszámok legfrissebb adatai szerint csúcsokat döntenek a hazai gazdasági várakozások. Az Európai Unió támogatásával decemberben végzett felmérés szerint mind a fogyasztók, mind a termelők egyre optimistábbak a jövőt illetően, jelentősen javult az úgynevezett konjunktúraindex, valamint az üzleti és a fogyasztói bizalmi index. A lakosság a pénzügyi helyzetét és a megtakarítás lehetőségét is egyre jobbnak ítéli, és még soha nem volt ilyen alacsony a munkanélküliségtől való félelem.

Magyarország építkezik, évtizedek óta nem látott léptékben. Utak, középületek és mindenekelőtt lakások épülnek, és közben megújul az épített örökség is. Építkezik az egészségügy is, a szó átvitt és közvetlen értelmében egyaránt. Igaz, ez a folyamat még valahol a közepén tart, olyan a rendszer, mint a közlekedés a rendszerváltás után: az utakon a legmodernebb nyugati kocsik mellett ott pöfögtek még a Trabantok és Barkasok is. Az irány azonban világosan érzékelhető: még öt-tíz év, és eltűnnek az egészségügyi Trabantok.

A Kárpát-medencei magyarság újraegyesítésének folyamata javában zajlik, ráadásul anélkül, hogy a szomszéd államokkal tartós diplomáciai feszültségekbe bonyolódnánk. A demográfia tragikus tendenciáját is sikerült megfordítani, és most már reális cél a magyarság létszámának megtartása, a reprodukciós képesség visszaszerzése.

A mi számunkra, akik benne élünk a jelen sűrűjében, figyeljük a közéleti csatározásokat, érzékeljük a felforrósodott indulatokat, mindez talán nem látszik világosan. A nagy folyamatoknak elébe tolakodnak a jelen csatározásai. Kevés ember figyelmét ragadja meg a hír, hogy mondjuk a negyedévi növekedési előrejelzés éves összehasonlításban 3,9 százalékról 4,1 százalékra emelkedik – pedig e számok mögött százmil­liárdok rejtőznek. De hogy az egyik politikus csúnyát mondott a másikra, az vezető hír az esti híradókban. Ez természetes dolog, így működik a nyilvánosság.

A sikeres politizálásnak azonban a nagy folyamatok helyes felmérése és helyes irányítása a záloga. A választók többsége, ha nem is látja át, mégis érzi, hogy mi az, ami számára és országa számára fontos, és mi az, ami nem. A választók többsége, ha nem is tudja, mégis érzi, hogy annyi kavargó évtized után végre a békés építkezés kora jött el. Talán a kiegyezés utáni időszak volt ilyen, azzal az óriási különbséggel, hogy most a szuverén Magyarország gyarapszik, nagyhatalmi kényszerek nélkül.

Nagyhatalmi kényszer nélkül – nem valamiféle lelki igényről van itt szó, hanem a siker kulcsáról. Ne legyenek kétségeink: minden nagyhatalom a maga érdekét követi, és minden alá rendelődött államot arra szorít, hogy ezen érdekek szerint politizáljon, akár a saját érdekei sérelmére is. Magyarország azonban, fél évezredes kényszerű alárendelődés után, visszaszerezte a teljes szuverenitását. Az a nagyhatalom, amelynek szorításából kisiklott, persze a rivális nagyhatalommal való paktálással vádolja, de ebből egy szó sem igaz – és a választók többsége, ha nem is látja át ennek minden részletét, érzi ezt.

Ezen a békés, gyarapodó, pénzügyi és politikai szuverenitását visszaszerzett Magyarországon próbál a hazai ellenzék teret nyerni mindennek a becsmérlésével, minden siker eltagadásával, minden hiba végtelenre nagyításával. A teljesen téves politizáláshoz való ragaszkodásuk egyenesen zavarbaejtő: minél kevésbé hatékony a kormány minden eredményének eltagadása, annál jobban ragaszkodnak hozzá. Legyen az ő bajuk. A magyar választók többsége pontosan tudja, hogy saját érdekében, nemzete érdekében hova érdemes adnia a voksát.

A szerző újságíró
(Bencsik Gábor, magyaridok.hu)