Aztán nehogy valaki itt elégedetlenkedjen! Csodát láttunk a magyar EB-meccseken, nem öt percig tartót és nem is egy félidőn át tartót, hanem három egész meccsen, kétszázhetven percen keresztül.
Kiben – már aki nem él teljesen álomvilágban – nem fordult meg a fejében az, hogy három sima vereség, ki tudja, talán 0:10-es gólarány lesz majd a csapat végső mérlege. És nem is kishitűség miatt, hanem azért, mert tényleg a világ, vagy legalábbis Európa öt hagyományosan legjobb csapatából hárommal, a mostani és az előző világbajnokkal, meg a címvédő Európa-bajnokkal mérkőzünk meg, ráadásul foghíjasan, hiszen a legjobb játékosaink közül ketten ki kellett, hogy hagyják a tornát.
Aztán nem ez lett. Mert a két kieső magyar helyett az éppen pályán lévő tizenegy magyar lett a legjobb, nem csak a magyar focisták, hanem minden magyar között, legalábbis ezekre a kilencven percekre.
Na és a Fiola!
Igazából szívesen állítanék be magamnak valami giccses cover fotót, merészen a szélrózsa minden irányába néző magyar focista sztárokkal, a háttérbe bemontírozva oroszlánt, farkast, gepárdot, sast, bármit, lemenő nappal vagy gémeskúttal, ja és _magyar zászlóval_, természetesen.
Remélem, hogy a mai kölykök nézték a meccseket, és a mai kölyköknek példakép és inspiráció lesznek a pályán élő és magukból mindent kiadó, tehetségüket minden határon túl kimaxoló válogatott játékosaink!
Van remény, hiszen Schäfer és Schön is még tegnap is csak egy mai kölyök volt, aki focizni akart, de nagyon. És máris fociznak, de nagyon.
Legyünk lehangoltak, hogy csak két döntetlent játszottunk három meccsből a halálcsoportban? Hogy két akciógólt rúgtunk a németeknek és egyet a franciáknak? Ugyan már!
és a vége az lett, hogy Németország húzta az időt tétmeccsen, német földön, a Bayern stadionjában, nehogy újra gólt rúgjunk nekik.
Mint a Fiola a franciáknak!
Már most belénk égtek ezek az élmények, és lehet, hogy egy életen át velünk maradnak.
Kleinheislerünk Kimmich, Hummels, Rüdiger és a többi német darálójában (MTI)
Az Aranycsapat, aztán a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek remek válogatottjai után,
a saját pusztájában, miközben a világ elrohant mellettünk, lefutott minket a pályán és azon kívül is.
2016 emlékezetes Eb-hadjárata viszont visszatett minket a térképre, aztán ezen az Eb-n – szögezzük le végül – nagyobb eredményeket, kiválóbb teljesítményt és emlékezetesebb csapatmunkát és egyéni megvillanásokat ért el válogatottunk, mint öt éve.
és ehhez képest valójában olyan nagy jelentősége nem is lett volna annak, hogy továbbjutunk egy random nyolcaddöntőbe. Öt éve csoportelsők lettünk, Belgium legázolt minket. Most a nyolcaddöntőben talán épp Anglia várt volna ránk.
Hát, most nem tudunk találkozni, de mindjárt itt az ősz, jönnek a vb-selejtezők, és jön az angol-magyar, tétmeccsen.
Ide hát akkor nekünk az angol oroszlánt is!
Volt hova fokozni, van hova fokozni – és lesz hova fokozni. Hajrá tovább, magyarok!
(Rajcsányi Gellért, mandiner.hu)
Add tovább!
