„Kedves Mácsai Pál!
Olvasom Indexnek adott terjedelmes interjúját, amelyben kerülgeti a
forró kását, sugalmaz és sejtet, némiképp gyáván és férfiatlanul.
Célozgat rá, hogy itt diktatúra tombol, de nem mondja ki, mindössze úgy
kerekíti a szavakat, hogy a „független Index” (Istenem, ezt is maga
mondja tettetett véletlenségből….) elvakultabb olvasói biztosan
érezhessék: de jó, „a Mácsai” is velünk is van. És ebben a kettős
beszédben az a nagyszerű, hogy miközben színházigazgatói állása is
megmarad, véletlenül sem feltételezik magáról, hogy ne gyűlölné a
kétharmados magyar kormányt és a nemzeti-keresztény Magyarországot.
Ezzel a kétfelé beszéléssel nincs igazán baj. Semmi az egész, csak
szimpla gyávaság.
De arra kérem, kedves Mácsai Pál, hogy ne hazudjon.
Mert maga hazudik ebben az interjúban, még pedig nagyon. Lássuk csak,
mit is:
„Kérdés: És – kilépve a színházból – elmenne egy olyan tüntetésre
fellépőnek, amelynek egyetért a mondanivalójával?
Mácsai Pál: Nincs olyan, hogy kilépve a színházból. Én vagyok az
igazgató. Amíg igazgató vagyok, nem mennék el. Csak a teljesség kedvéért
mondom, mert nem tartozik a kérdéshez, hogy akkor sem mennék el
fellépőnek, ha nem lennék igazgató. Azt, hogy egy színész politikai
eseményen szaval, egyetlen egyszer láttam makulátlanul hitelesnek.
Filmen, fekete-fehérben. Sinkovits Imrét a Petőfi szobornál, ötvenhat
október huszonharmadikán.”
Azért hazudik, kedves Pál, mert nem említi aprócska szerepét 1994-ből.
Amikor néhány nappal a választások előtt, amelyről már akkor is mindenki
pontosan tudta, hogy a baloldali erők elsöprő győzelmét hozza, Ön elment
szépen a Hiszünk a dalban című rendezvényre, a Budapest Sportcsarnokba.
Demonstráció volt ez a javából, a baloldali művészek zajos
demonstrációja a kiéhezett sakálként ugrásra készülő MSZP-SZDSZ mellett.
És akkor Ön, Mácsai Pál, előjött a függöny mögül, és elmondta Petőfi
Sándor: Dicsőséges nagyurak című versét, amelyet általában Akasszátok
fel a királyokatként emlegetünk (csatoltam, megtekinthető). Amelyet ott
és akkor, de ma sem lehet másképp értelmezni, mint hogy a nemzeti
gondolattal gennyes sebként kell bánni, és hogy a legjobb volna
fizikailag likvidálni, vagy ha nem megy, végleg eltüntetni a másképp
gondolkodókat.
Szeretném megnyugtatni, kedves Pál, hogy azóta nagyot fordult a világ.
Ma már mi vagyunk többen. És tetszik tudni, olykor nagyon nehéz
megállni, hogy az ember lefogja az ütő kezet. De azért – nagy-nagy
önfegyelemmel – ez mindig sikerül, mert mi nem vagyunk a Bosszú Népe.
Nekünk az Ön 1994-es ábrázatára kiülő elemi gyűlölet soha nem állt jól.
Vannak más hibáink, fogyatékosságaink, de gyilkos indulat nem fűti a
magyart. Viszont rettenetesen jó a memóriánk, és ma is emlékszünk, ha
valaki halálos fenyegetésként aktualizálta Petőfi Sándor eredetileg is
rettenetesen buta és ártalmas versét.
Ennyit tehát a kollektív memóriáról, kedves Pál.
Szíveskedjen lefejteni orcájáról a kenetteljes, szelíd vonású maszkot,
és mondjon nekünk pár szót arról, hogy 1994, vagy persze, még régebb
óta, miért gyűlöli ennyire a másik, a valódi Magyarországot? És majd
arról is vessen nekünk valamit, hogy milyen érzés honfitársai, más
emberek ellen hangolni az eszetlen, ostoba tömeget?
Milyen érzés szellemi lincselőnek lenni, Pál?
Azt a nevet pedig, hogy Sinkovits Imre, nagyon kérem, lehetőleg soha
többé ne ejtse ki a száján. Vagy csak nagyon óvatosan. Mert tudja, olyan
volt az a név az Önnel készült interjúban, mint búzaszem egy nagy vödör
fekáliában.
Üdvözlettel: Szentesi Zöldi László, felakasztandó magyar ember”
(badog.blogstar.hu)
