A fóbia kifejezés a magyar Wikipédia szerint „indokolatlan viszolygás vagy ösztönös félelem meghatározott tárgyaktól, helyzetektől vagy személyektől, amely(ek) igazolhatatlan voltát a személy is felismeri, de szabadulni nem tud tőle”. A szócikkből, amely e definíció után jó pár tucat fóbiafajtát is felsorol, hiányzik egy manapság egyre divatosabb variáns, a Roger Scruton angol konzervatív filozófus által elkeresztelt demofóbia, a néptől, a demokráciától való félelem. A brexitszavazás és Donald Trump amerikai elnökké választása óta ez a lelki betegség egyre rohamosabban terjed a világban.
A modern demofób fél a néptől. Úgy gondolja, hogy a sokaság, mivel vele ellentétben nem képes a széles összefüggéseket átlátni, nem igazán alkalmas a kormányzásra. Az általa megválasztottak sem jobbak, mert azok meg nem a jó döntésekre, hanem a tömeg kegyeinek a kiszolgálására törekszenek. A többség zsarnoksága rendre elnyomja a kisebbségeket, korlátozza az egyén jogait, intoleráns et cetera, bizonyos helyzetekben ezért korlátozni kell. Minél inkább, annál jobb, annál kisebb a diktatúraveszély. A modern fősodratú, uralkodó liberális elmélet számos eszközt talált a korlátozás céljára alkalmasnak. Ilyenek a nemzetközi szervezetek, az egyén jogait a többségi hatalommal szemben védelmező alkotmány-, nemzetközi vagy rendes bíróságok, az önkormányzatok, a civil társadalom és maguk az emberi jogok is. Ezek persze fontos, hasznos, a túlkapásoktól valóban védeni képes találmányok, intézmények. De a projekt mára kicsit túlfutott, és egyes helyeken olyan sikeres lett, hogy a nem választási elven működő szervezetek képesek voltak gúzsba kötni a többségi, választott kormányzatokat, és sikerrel ásták alá azok cselekvőképességét.
Ha végignézünk ma Európán, szinte alig találunk erős, cselekvőképes kormányokat. Itália? Egy éve átmeneti kormány. Nagy-Britannia? Törékeny koalíció, belül megosztott kormányzó párt. Németország? Épp kormány sincs. Spanyolország? Kisebbségi kormány, Katalónia. Franciaország? Belül népszerűségét rohamosan vesztő, ezért külpolitikában hiperaktívan kompenzáló elnök. Hollandia? Fél évig tartott, míg összehoztak egy koalíciót. Magyarország a stabilitás szigete, erős kormánnyal.
A jog uralma, az emberi jogok a szabadság fontos európai vívmányai, megőrizendő, védendő értékek. Nem volt könnyű kiharcolni őket. Ha valakik, akkor mi itt Kelet- és Közép-Európában ezt biztosan tudjuk. A biztonság, a stabilitás, a közösség védelme azonban ki kell egészítse a sort, mert ott, ahol káosz van, senki jogát nem lehet biztosítani. Mivel a jogok és a rend ütközhet egymással, meg kell találni a helyes egyensúlyt közöttük. A közelmúlt közéleti vitái gyakran e körül a dilemma körül keringtek, és nem mindig egyszerű a helyes válaszokat meglelni.
Itt van például a franciaországi rouen-i eset, ahol egy nyomkövetővel ellátott, korábban erőszakos bűncselekményekért elítélt személy ejtett túszul és végzett ki brutális kegyetlenséggel egy templomban egy katolikus papot, épp akkor, amikor – emberi jogai tiszteletben tartása érdekében – naponta két órára kikapcsolhatta az elektromos karkötőt. Vagy az az abszurd korábbi, később – eső után köpönyeg – megváltoztatott belga törvény, amely szerint – a minden embert, így a feltételezett bűnözőket is megillető nyugalom garantálása érdekében – a rendőrség éjszaka nem tarthat házkutatást. A párizsi terrorcselekmény egyik szökésben levő elkövetője így menekült el az őt üldöző hatóság elől.
A Fidesz még ellenzékben volt, amikor meghirdette az első nemzeti konzultációt. Azóta volt már konzultáció az új alkotmányról, a közéleti viták utóbbi két évének legfontosabbikáról, a bevándorlásról pedig már több alkalommal is. A nemzeti konzultáció jóval több és más is, mint egy közvélemény-kutatás, hiszen az emberek aktív részvételét teszi lehetővé. De nem azonos a többnyire egy kérdésre leegyszerűsített népszavazással sem, hiszen a véleményük jóval részletesebb kifejtésére, nagyobb beleszólásra ad módot a polgároknak.
Nem kétséges persze, hogy a választáshoz, a népszavazáshoz hasonlóan a nemzeti konzultáció is többségi intézmény – annak úgymond minden valós és alaptalanul híresztelt veszélyével. Nem véletlen ezért, hogy az európai demofóbok többször is támadást indítottak a magyar nemzeti konzultációk ellen. A legutóbbi két, bevándorlással kapcsolatos kérdőívvel szemben pedig már egyenesen inkvizíciós eljárás folyik. Az Európai Parlament által Magyarország ellen elfogadott határozatok sosem felejtik el ezt az intézményt reszelni, pedig akár dicsérhetnék is, mint egy igazi politikai innovációt, amely akár az állam és a polgárai között megbomlott bizalom helyreállítására is alkalmas lehet, és máshol is ki kellene próbálni.
Ehelyett belengetik az országot a szavazati jogától megfosztani képes, az uniós szerződés hetes cikkelye szerinti eljárás megindítását, mint szankciót. Mert lehetséges-e egy demofób szemében nagyobb politikai vétek annál, hogy valaki egy olyan kérdésben meri megkérdezni az emberek véleményét, amelyben a hangadók, a sajtó, a baloldal már évtizedek óta kimondta az egyedül lehetséges, politikailag korrekt választ? Hogy a bevándorlás jó, kívánatos, a sokszínűség ünneplése… Ki meri idehozni a nép tévelygő véleményét? Márpedig az embereknek – és nem csak Magyarországon – igenis megvan a keresetlen véleményük a modern kor tömeges migrációjáról, és az nem is mindig esik egybe az emlegetett hivatalos hangadókéval.
A politikusok, ha tehették, kikerülték a kérdést, ha ezt nem tudták, akkor arra hivatkoztak, hogy a népvándorlás a modern kor, a globalizáció szükségszerű és elválaszthatatlan jelensége, ami ellen nem lehet, nem is érdemes harcolni. Aki pedig megszólalt és mást mert mondani, azt a divatos főáramú véleményvezérek azonnal idegengyűlölőnek, xenofóbnak (íme, itt van egy manapság még mindig divatos fóbia!) minősítették és kiközösítették. Akit pedig egyszer kitesznek a szalonból, az megnézheti magát, a papíron plurális média csak az őt támadóknak ad teret, és onnantól az őt bírálók is fel vannak oldva a civilizált vita (audiatur et altera pars – hallgattassék meg a másik oldal ősi római jogi elve) szabálya alól. Az egyik – amúgy nekem igencsak ellenszenves – francia politikus ellen a szólásszabadság „nagyobb dicsőségére” rasszizmus címen büntetőeljárást indítottak a hatóságok, mert egy cikkében vagy beszédében a börtönben levő elítéltek közötti etnikai arányokra utalt, ami sértette bizonyos társadalmi csoportok érzékenységét, mert negatív színben tüntette fel őket, előítéleteket tüzelt.
Több olyan ország is van, ahol az állam még statisztikai vagy közvélemény-felmérési céllal sem csinálhat olyan kutatást, amely a bevándorlásra vagy az egyes polgárok etnikai eredetére kérdez rá. Még több olyan, amelyik erre vonatkozó törvényi tilalom hiányában sem mer ilyen kérdéseket feltenni. A magyar Századvég nemrégiben készített egy egész Európára kiterjedő felmérést, és abból kiderül, hogy nincs szignifikáns különbség a magyar és a nyugati országok polgárainak véleményében, amikor azt kérdezik tőlük, hogy aggódnak-e a muszlim bevándorlás miatt. Itt is, ott is magas a szám. Nyugati kollégáink közül többen is elcsodálkoztak, mikor megmutattuk nekik. A különbség csak annyi, hogy ezt Magyarországon nyilvánosan is el lehet mondani. A szólás szabadsága!
Orbán Viktor gyakran nyilatkozza európai tanácskozásokról kilépve, hogy mi, magyarok elfogadjuk és tiszteletben tartjuk más országoknak azt a döntését, hogy gyarmatosító múltjuk, földrajzi elhelyezkedésük, ideológiai hagyományuk, demográfiai vagy más okok miatt ösztönzik saját országukba a bevándorlást. De mi is elvárjuk tőlük, hogy tiszteletben tartsák a mi döntésünket, hogy mi, szintén sokféle okból
– például hogy sosem voltak gyarmataink, minket gyarmatosítottak, nem mi gyarmatosítottunk, ezért másokkal szemben nincsen ilyen típusú lelkiismeret-furdalásunk; vagy hogy a népességfogyás nagy és nehéz ügyét mi nem a migrációval, hanem családtámogatási politikával kívánjuk kezelni; vagy csak szimplán úgy szeretjük a hazánkat, amilyen most, és nem akarjuk, hogy megváltozzon az etnikai összetétele, nem szeretnénk bevándorló- vagy kevert népességű ország lenni.
A kormányok tétlensége vagy tehetetlensége, az idegengyűlölettel vádolt kritikusok kiközösítése, a struccpolitika szegélyezte ki a máig vezető folyamatot, amelyeknek a végét már látjuk: gettók, no-go zónák, etnikai, vallási konfliktusok, a többedik bevándorló generáció egyes kiábrándult köreiben felbukkanó erőszakos szalafizmus és terrorizmus, de idesorolhatók a másik oldalról a saját keresztény hagyományok feladása vagy a karácsonyi üdvözletek, a betlehem és faállítás körüli túlkompenzáló polkorrekt, a kulturális életmód megváltozását kísérő együttélési konfliktusok is. Mindez mind a jobb-, mind a baloldal csendes szemlehunyó, felelőtlen asszisztálásával (vagy épp aktív, agresszív, tudatos ösztönzésével) történik.
Európában és a világon napjainkban sok szó esik arról is, hogy a hagyományos pártok, elitek teret és bizalmat veszítenek. Meggyőződésem, hogy a bevándorlás kérdése és a vele kapcsolatos hivatalos politikai tehetetlenség a bizalomvesztés legfontosabb faktora. Ha az emberek azt látják, hogy a voksaik alapján felállt kormányzatok az életük leglényegesebb szféráját ért változások kezelésében, irányításában, menedzselésében felmondják a szolgálatot, ráadásul olyannyira, hogy néhány polkorrekt jelszón túl még beszélni sem nagyon mernek róla, akkor nem sok okuk marad arra, hogy fenntartsák a jóindulatú támogatást. Ha kormányaik pont a nekik leglényegesebb ügyekben kiáltanak: „Nincs alternatíva!”, „Bele kell törődni!”, akkor a hagyományos, eddigi politikai rend alapja inog meg.
Ezért az egyenes, tiszta beszéd a bevándorlásról Európa nagy vívmányait, a demokráciát és a szólásszabadságot mentheti meg. Épp ideje volna elkezdeni.
Most mégis azok bírálják az őszinte és demokrata magyar bevándorláspolitikát, azt, hogy mi egy ilyen fontos, az életünket ennyire alapvetően meghatározó kérdésben meg merjük kérdezni az ország polgárait, akik ehhez saját országaikban sosem voltak eléggé bátrak. A jövő, a Nyugat jövőjének fontos, talán legfontosabb kérdése, hogy ebből a csapdából ki tud-e szabadulni Európa. A sikerhez persze le kell győzni a demofóbiát és a demofóbokat. Ez a küzdelem folyik ma nagy csatazajjal kísérve, Magyarországgal a frontvonalban.
Előre, demokraták!
A szerző néppárti európai parlamenti képviselő
(Szájer József, magyaridok.hu)
