Kacsoh Dániel interjúja a Mandiner hetilapban.
A Momentum a finn modellt vezetné be az oktatásban, ha kormányra kerülne. Ön nemrég Finnországban járt, egyetemi vezetőkkel egyeztetett. Megelőzné Fekete-Győr Andrásékat?
Az Innovációs és Technológiai Minisztérium már a felsőoktatási fokozatváltás, majd később az alapítványi modellváltás programjában is nagyon erősen támaszkodott a finn tapasztalatokra. Kíváncsi voltam gyakorlati oldalról is arra, hogyan működik ott ez az úgynevezett alapítványi modell.
Ezek szerint van ilyen.
Természetesen. Találkoztunk Birgitta Vuorinen felsőoktatási igazgatóval a finn oktatási minisztérium felelős emberével, elmentünk többek között Tamperébe, illetve tanulmányoztuk az ősmodellnek is tekinthető Aalto Egyetemet. Kifejezetten tanulságos volt. Ma Magyarországon 64 egyetem van, ebből 21 modellváltó, több mint száznyolcvanezer hallgatóval, ami a kétharmadot jelenti, egyházi fenntartásban működik 24, nagyjából harmincezer diákkal, továbbá hat állami, köztük az ELTE és a műszaki egyetem, hatvanegyezer tanulóval, valamint 12 magánegyetem. Tudja, melyik a legnagyobb az utóbbi kategóriában?
Talán a CEU?
Nem, ráadásul a Soros-féle egyetem elvileg külföldi finanszírozásúnak számít, illetve nekik alapképzésük nincs is. A legnagyobb hazai magánegyetem a Metropolitan Egyetem, ami most egy kínai befektetőtől magyar alapítványi tulajdonba került át. A lényeg azonban az, hogy hazánkban igencsak színes struktúra alakult ki. Ezzel szemben Finnországban 13 állami egyetem van, melyek közül kettő került alapítványi fenntartásba: 2010-ben az Aalto, aztán kicsit később a tamperei. Utóbbi a második legnagyobb egyetem, huszonegyezer hallgatóval. Mindezeken kívül működik még 22, úgynevezett alkalmazott oktatást végző, a gyakorlati képzésre koncentráló felsőoktatási intézmény, ezek hatékonyan és szorosan kapcsolódnak a gazdasághoz, az üzleti élethez. Fontos megjegyezni: Finnországban a professzorok kikerültek a közszolgálati státusból, tíz éve rájuk is a munkaügyi törvény vonatkozik, ami rugalmasabb, a teljesítményt jobban honoráló bérezést tesz lehetővé. Pontosan ugyanez történt meg a modellváltással együtt nálunk is – komoly vitákat kiváltva.
Miben más mégis az ottani szabályozás?
Inkább azt emelném ki, hogy függetlenül az alapítványi fenntartástól, az érintett intézmények finanszírozását továbbra is hetven százalékban állami forrásból biztosítják, bármilyen formában történik a fenntartás. Vagyis az állami szerepvállalás megmaradt. Egészen hasonló irányba indultunk el mi is.
A pénz elosztásának szempontjai is hasonlóak az új magyarországi modellhez?
Igen, egy száz indikátorból álló, az egyetemek által kialakított feltételrendszer alapján kapják az intézmények az állami pénzt. A magyar parlamentben épp most zajlik annak a törvényjavaslatnak a vitája, amely az elkövetkező öt évre világosan kijelöli, hogy a teljesítményalapú finanszírozási csatornákon keresztül mennyi támogatást kapnak az egyetemek. Ez újabb hasonlóság.
Milyen feltételek lesznek?
Ha nem is száz indikátort, de egész sok szempontot megjelöltünk, így számítani fog a kutatási teljesítmény, a hallgatói visszajelzések, a nemzetköziesítés szintje vagy a tehetségmenedzselés, a szakkollégiumi rendszer működtetése. Az egyetemek nemrég írták alá az erről szóló szabályozást, ebből lesz hamarosan elfogadott jogszabály is.
A minap kikerült egy kormányzati tervezet arról, hogy a következő években összességében 1700 milliárd forintnyi fejlesztési forrás jut a felsőoktatásra. Ezt az összeget osztják majd el az új szempontrendszer mentén?
Nem, az kifejezetten és kizárólag a fejlesztések megvalósítására jut. Itt most a működési támogatásról van szó, amit egyébként a jövő évben megduplázunk a jelenlegi szinthez képest. Ezen túlmenően jut pénz az úgynevezett science parkok létesítésére, sőt az állam mindezek mellett különböző kutatási és egyéb pályázatokkal is támogatja az ágazatot. Tény: soha az elmúlt harminc évben még csak megközelítőleg sem áramlott ennyi pénz a felsőoktatásba!
Mikor érzékelik majd ezt érdemben az egyetemi oktatók és professzorok a fizetésükön is?
Ha már a finnekről volt szó, azért az ottani professzorok sincsenek a fizetésüktől úgy megelégedve, mint ahogyan ezt gondolnánk, ráadásul a reform apropóján több vidéki egyetemet is megszüntettek, sokan lettek munkanélküliek. Finnországgal ellentétben mi nem gondolkodtunk felsőoktatási intézmények bezárásában. Kétségtelen, Magyarországon az elégtelen bérezés az egyik legsúlyosabb probléma. A teljesítményalapú finanszírozásra való áttérés azonban jelentős javulást hozhat. Éppen az a lényege, hogy a modellváltó egyetemek saját hatáskörben tudnak emelni a fizetéseken. Jó lenne elérni, hogy a tanársegédek bruttó ötszázezer, míg a professzorok legalább egymillió forintot vihessenek haza havonta. Látok rá esélyt. Már el is kezdődött a folyamat, ebben a tanévben már kétszer 15%-os bértömeg emelést kapnak az egyetemek.
Ha jól értem, ennek nyomán komoly verseny alakulhat ki az intézmények között.
Kiélezett verseny nemzetközi szinten van. A magyar egyetemeknek ebben kell megtalálniuk a sikeres helytállás módját. Hogy ebben jobb esélyeik legyenek, az autonómiájuk növelése stabilitással kell társuljon. Az említett törvény egyik fontos célja, hogy stabilitást adjon, az egyetemek három-négy évre előre meg tudják tervezni a gazdálkodásukat, s kialakítani a saját oktatói karrierpályáikat. Az az eddigi állapot sem tartható fenn, hogy egy tanár egyszerre akár három-négy helyen is oktat, akár az ország különböző részein. A teljesítményalapú bérezés és a fizetésemelés lehetősége nyomán lesz verseny az egyetemeken belül és vélhetően az egyetemek között is. Az oktatóknak ugyanis anyagi érdekük fűződik majd ahhoz, hogy jobban teljesítsenek, az intézmények pedig előbb-utóbb harcolni fognak értük.
Sokat lehet hallani, jellemzően vidéki egyetemek esetében, hogy már csak presztízsből, vagy a fejkvóta érdekében tartanak fenn érdeklődésre számot nem tartó szakokat, sőt karokat. Tisztulhat a kép az új szisztéma nyomán?
A jövő forgatókönyvei között szerepel az is, hogy a nemzetközi és hazai verseny hatására az egyetemek egymás között is egy reálisabb munkamegosztásra kényszerülnek majd. A kormányzati elképzelésekben korábban két koncepció jelent meg. Az egyik ilyen volt az egyetemek centralizálása, egyes intézmények összevonásával, amire Finnországban is volt példa. Szerintünk azonban pusztán azért, hogy egy nagy budapesti egyetem mondjuk a nemzetközi versenyképességi listákon jobb eredményt érjen el, nem érdemes centralizálni. Inkább abból indultunk ki, s ez a másik koncepció, hogy a globalizáció korában létkérdés, hogy vidéken is legyenek tudásbázisok. Például a Sárospatakon létrehozott Tokaj-Hegyalja Egyetem is ilyen lesz az ottani régió számára, szőlész-borász, üzleti vagy pedagógusi képzéseivel. Az ottani kampuszt folyton „dobálták”, néha Miskolchoz tartozott, néha Egerhez, most azonban szisztematikus építkezés indul meg, végre lesz a műhelynek erős intellektuális vonzereje, kiszolgálva a huszonhét településből álló térséget. Egyébként őket is szeretnénk bevonni a közös célok megvalósításába, ösztöndíjakkal segítve a tehetséges fiatalokat, hogy később helyben tudják kamatoztatni a tudásukat, felvirágoztatva egyúttal a környéket. Vagyis a vidéki egyetemeknek fontos népességmegtartó képességet is kell biztosítani, ennek érdekében a helyi gazdaság szereplői és az egyes intézmények között együttműködést is lehet még erősíteni.
Visszatérve a finnországi útra: a modellváltás körül elég nagy politikai vihar kerekedett, a témával hevesen foglalkozik az ellenzék, de Brüsszelből is érkeztek aggódó hangok. Ez szóba került?
Kizárólag szakmai megbeszéléseket folytattunk, nem politikai vitákat, és a vendéglátóink kimondottan örültek annak, hogy az ottani modell jelentős hatást gyakorolt a magyar megoldásra. Természetesen mindkét szisztémában vannak egyedi sajátosságok, de ahogy említettem, nagyon sok a hasonlóság is.
A kuratóriumok névsora az ellenzéki támadások egyik fő érve. Ez ott hogy van?
Nálunk vállalkozók, tudósok mellett valóban vannak az adott térség iránt elkötelezett, ahhoz kötődő politikusok is az egyes kuratóriumokban. De a finn modell esetében is vannak a helyi közéletben meghatározó szereplők a fenntartói testületekben. Mi arra törekedtünk, hogy sokféle nézőpont érvényesüljön a kuratóriumokban, ne csak az akadémiai, a professzori, a politikai vagy az üzleti, hanem valamennyi egyszerre. Így lehet csak tovább lépni, valódi stratégiát alkotni.
Az ellenzék szerint mindenesetre a Fidesz privatizálta, sőt, ellopta ezeket az intézményeket.
Ezek az érvek olyan messze állnak a valóságtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Hogy lehet ellopni mondjuk a Szegedi Tudományegyetemet? Fogalmuk sincs az egészről. Nem a rombolásról szól ez a történet, hanem kifejezetten az építkezésről, friss energiák, és nem utolsósorban hihetetlen mértékű pluszforrás bevonásáról. Ráadásul valamennyi támogatást csak és kizárólag oktatási célra lehet költeni. A célkitűzés pedig nem kevesebb, mint hogy a magyar egyetemek nemzetközi presztízsét növeljük, az intézmények a kultúránk zászlóshajói, és gazdasági megújulásunk motorjai legyenek. A magyar diákok pedig maradjanak itthon, mondván, itt is jó minőségű tudást tudnak szerezni. Néhány éven belül egyébként alighanem lesz egy természetes változás mind a kuratóriumok összetételében, mind az egyetemek egymáshoz való viszonyában.
A baloldalt ez nem győzi meg, Karácsony Gergely esélyes miniszterelnök-jelölt például a módját ugyan nem árulja el, de azt mondja, ha kormányra kerül, visszacsinálják az egész modellváltást. Akkor is, ha csak feles többségük lesz. Ezt meg tudják tenni?
Belegondolni is rossz, hogy kimondott szándéka lehet magát kormányképesnek tartó politikai társulatnak arra, hogy a példátlan globális gazdasági és felsőoktatási verseny, a negyedik ipari forradalom közepette a teljesítményorientált működés, és jobban hasznosuló eredmények pályájára állított magyar felsőoktatást, a magyar tudás bázisát szétverje. Még ha nem volna ekkora tétje a magyar felsőoktatás javuló működésének sem lehetne az egyetemeket egyik napról a másikra össze-vissza ráncigálni. Most alakították át az alapszabályukat, a működési és az irányítási rendszerüket, elindult egyfajta konszolidáció az új helyzetnek megfelelően, s készülnek a bővülő anyagi lehetőségeknek megfelelő pénzügyi tervek. Mindezt már csak praktikus szempontból sem lehetne jövőre felrúgni, az egyetemek nagy többsége aligha lenne ettől túlzottan lelkes. Sőt. De jogilag sem stimmelnek az ellenzék tervei. Persze ismerjük a jogállamisággal kapcsolatos elképzeléseiket: úgy gondolják, az a jogállamiság, amit ők akként definiálnak, s választási győzelem esetén feles törvényekkel írnák felül a kétharmados törvényeket és az alaptörvényt is. Csakhogy ez nem más, mint alkotmányos puccs. Az pedig nem csak az egyetemeken, hanem az ország mindennapi működésében is káoszt okozhat. Ettől Isten mentsen bennünket!
Milyen országokba látogat még el a modellváltás kapcsán?
A kelet-közép-európai országokkal kezdek, mert szeretném megérteni a régiós lemaradásunk okát. A térségben állami dominanciájú az egyetemi szféra, de vannak a versenyképességet segítő belső átalakítások. Elmegyek majd mindenképp Varsóba és Prágába, de érkezett meghívás Hollandiából is. Mindezek nyomán pedig szeretnék olyan átfogó képet kapni, amivel megvalósulhat majd a modellváltás finomhangolása.
Úgy tudom, az érintett egyetemeket is végigjárja majd.
Valóban, a nemzetközi tájékozódó, kapcsolatépítő utak mellett a hallgatókkal és képviselőikkel is szeretnék személyesen egyeztetni. Az első félévben a vezetőkkel találkoztam. Érdemes folytatni, tíz intézményben már egyéves tapasztalatok vannak. Amúgy rövid távon a diákok érzékelnek a legkevesebbet a folyamatból, hosszabb távon azonban ők is jelentősen profitálnak majd a változásból.
Csak közben azt olvassák itt-ott, hogy ellopták az egyetemet a fejük felől.
De hát nyilván érzékelik, hogy ez nem felel meg a valóságnak, az egyetem ott van, ahol eddig is volt, a működésre több pénz jut, infrastrukturális fejlesztések indulnak. A magyar kormány a tudásba, a jövőbe ruház be ezekkel a lépésekkel. Egyébként az elmúlt hónapok is arról tanúskodtak, hogy kifejezetten konstruktív módon zajlott az átmenet mindenütt, az egyetemi autonómiát szavatoló szenátusok együttműködésével.
1957-ben született Sárospatakon. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen jogi, majd szociológusdiplomát szerzett, 1996-tól a politikatudomány kandidátusa. 1982-ben megalapította, majd 1988-ig vezette az ELTE Bibó István Szakkollégiumát. 1998 és 2002 között a Miniszterelnöki Hivatal minisztereként dolgozott. 2002-től alkotmánybíróvá választásáig a Századvég Alapítvány elnöke, illetve az MTA Politikatudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Az Országgyűlés 2010-ben választotta az Alkotmánybíróság tagjává, mandátuma 2019-ben lejárt. Idén február 1-jén a miniszterelnök kormánybiztossá nevezte ki, feladata a felsőoktatási modellváltással és az új fenntartói modell működésével kapcsolatos kormányzati teendők koordinálása.
(mandiner.hu)
Add tovább!
