„A fáradtság ködén át is éreztük, hogy valami nagy dolog, nagy siker részesei vagyunk” – emlékszik vissza Donáth Anna arra a három évvel ezelőtti csodálatos napra, amikor a Momentum közössége ráébredt: sikerült megtorpedóznia a 2024-es budapesti olimpiát. „Megcsináltuk!”, lelkendezik Facebook-oldalán a brüsszelita képviselő; mintha ma történt volna, sikerült Emmanuel Macron kezére játszani a nyári játékok rendezési jogát, hurrá! Napnál világosabb, hogy a Nolimpia-mozgalom a rendezésre spekuláló franciákat szolgálta. A júdáspénz is tőlük érkezett. (Kerpel-Fronius Gábor, Budapest népes főpolgármesterhelyettes-brigádjának momentumos haszonélvezője is hozzászólt az évfordulóhoz: „Emlékezzünk erre a napra és merítsünk belőle erőt!” – buzdította híveit a kétségbeejtő ember.)
Hányingeremet leküzdve azon merengek, vajon micsoda elferdült lelkük lehet azoknak az embereknek, akiknek mások bánatától dagad a keblük, akik magyarként abban lelik örömüket, ha fájdalmat okozhatnak honfitársaiknak. Merthogy – lám! – vannak, akiknek egy ilyen gyalázatos „olimpiai siker” örömöt okoz. A degeneráció minősített fokozata, amikor valaki abban leli örömét, hogy saját nemzetét, magyarok millióit fosztja meg attól a fölemelő érzéstől, amelyben egy most élő embernek már aligha lesz része: magyarországi olimpia. Momentumék ezt a gyalázatos tettet tartják saját legnagyobb teljesítményüknek. Ezek ők. Szétverni saját nemzetük álmát – és büszkének lenni rá. Egészséges nemzettudatú magyar embernek kell-e mindehhez kommentár? Édes Istenem, kikkel élünk egy hazában?
(Pilhál György, magyarnemzet.hu)
Oszd meg másokkal is!
